A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-06-01 / 6. szám
265 — Dehát hogyan? — csodálkozott egy ifjú ministráns. — Az úgy vótt, — mondja Feri - hogy úrfelmutatásra oda kellett térgyepelni a legfelső lépcsőre a két főministránsnak. Az egyik a csengőt rázta, nekem meg fognom kellett a miseruha végit a két kezemmel, mikor a pap felmutatja az ostyát... — Az Ur testét — kotyog bele egy tudálékos ministráns. — Hát az Ur testét — folytatja a Feri. — Oszt valahogy elvesztettem az egyensúlyt, oszt kezdtem hátravágódni. Ijedtembe még jobban belekapaszkodtam a ruhába, mint a fuldokló a szalmaszálba, oszt mán a pap is megingott, hogy esne utánam... de oszt jól előrehajolt, oszt visszamaradt, meg vele én is... Feri volt már abban az évben a kurátor, így a hűségesek közül való... Koleszár uram is elmondta a karácsonyi misével kapcsolatos ministránsruha eldugási esetet. Mert nagy vetélkedés folyt a gyerekek közt az ilyen ünnepeken való szereplésért. A kántor kiírta ugyan a nagymisére a hat ministránst, de a vetélytársak jó korán megjelentek, ellopták az összes fehér és piros ministránsruhát és eltűntek. Jöttek a kirendeltek. Sehol a ruha. Átkutatták a sekrestyét, kórust, irodát. ’’Kijösztök ruha nélkül” — mondta a pap. De úgy nem érdekes. Végül is egy perccel a beharangszó előtt megjelentek a vetélytársak, talpig felöltözve. Idő már nem volt az átöltözésre és az ellenfél dicsőségesen bevonult a pappal a szentélybe. De hogy aztán a dicsőséges bevonulást milyen megtorlás követte, azzal nem dicsekedett senki. — Az semmi, - emlékezett Konta József, - az volt a valami, a- mikor összeverekedtek a pap háta mögött az oltárnál a csengőn, hogy ki fogja kezelni. Még szerencse, hogy hétköznap vótt. De így is Kö- vecsné szaladt oda és választotta szét őket... Persze a híre egykettőre elterjedt a faluban s amit az apjuktól kaptak, azzal sem dicsekedtek... Sótér Miska meg a latin szöveg-tanulás kínszenvedéseiről emlékezett. Némelyiknek az anyja éjszaka megrázta a gyereket, mert még álmában is a ministrációt kiabálta. No meg a falusiak sem maradtak el a csúfolódásban, ahogy a latint a bikkfanyelvű magyar gyerekek kiejtették. Sokszor lehetett is hallani, ahogyan utánuk kiabáltak, főleg a hitetlenje: ’’Hej hová mégy te, ’ettem pirítós kenyeret’?” (Az et cum spiritu tuó magyar változata.) Máskor meg azt kiabálták utánuk: ’’Meg a pulyka, meg a pulyka, meg a nagyszemű pulyka!” (Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa). Boda Jóska meg azt mesélte el, mikor elvágódott a nagymise tisztelt közönsége előtt a misekönyvvel. Mert azt tartójával együtt
