A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
233 Húsvét keddjén indultak el Pestről. Olgához túl közel volt még a nagyhét kábulata, s az a didergető, valószínűtlen hajnal, mikor az asszonyok a sírhoz mentek. — Ne érints! — Mi bajod? — buggyant ki Sárikából. — Hozzád sem nyúltam. — Ezt kellett hallania... Attól, aki azelőtt az egész város láttára megengedte, hogy hozzányúijon: lábát köny- nyeivel mossa, hajával törölhesse... — Ja, úgy!... Máskor meg mintha valami olajat is öntött volna a fejére... — És betelt a ház a kenet illatával - emelte fel lágyan a hangját Olga; u- tolsót szívott a cigarettáján, s kidobta az ablakon. — Volt már részed igazi barátságban? — A, a férfiak mind egyformák... Tudod, hogy most senkim sincs... — Sárika elvált asszony volt, hibáján kívül. — Egyedül élek... és irigyellek. A- zért jöttem veled, hogy tanuljak... — A főnököm is el akart kísérni erre az útra... Persze nem önzetlenül... — Ezt akarom megtanulni tőled... Bátran élni egyedül. — Bátran? - tágult ki Oiga nagy, szürke szeme. — Ki tudja?... De nézd, már megérkeztünk. Mire szállásukra értek, Firenze lágy, meleg esőben ázott. Egy óra múlva a város kövei sötéten csillogtak a víztől és a napfénytől. — Induljunk! — mondta Olga — minden perc drága. Ha arra gondolt, évek óta mit várt ettől a várostól, halk remegés fogta el. Az Uffiziban úgy várta a találkozást Botticellli Primaverájával, mint öt évvel ezelőtt azzal a férfival, aki az ő lényét ehhez a képhez hasonlította. Várt rá Michelangelo Dávidja is, az a két keményen rajzolt varázsos férfikéz, amely egymaga képes volt őt évekig hatalmában tartani. S ott volt ő maga is — mint olyan sokszor elképzelte —a Medici kápolna egyik sírján: az éj szobra, lustán elnyújtott tagjaival, sajátos fejtartásával, befelé forduló mosolyával. Az utóbbi időben azonban történt vele valami. Egyre jobban vonzották Fra Angelicó keveretlen, égi színei s a San Marcóban a szerzetesi cellák sora, mindegyikben a Fölfeszített, a kereszt tövében egy magános szenttel. — Igen - mondta magában. - Egy percben mindenki magára marad Vele. — Min jár az eszed? — Sárika már másodszor szólt hozzá hiába. — Semmin... Képzeld, tizenhét é- ves koromban azt hittem, én vagyok az Éjszaka... — Nem merte bevallani, hogy még ma is hitt egy kicsit benne. — Tudod, az az alvó női alak a Medici-ká- polnában, aki várja a Hajnalt. — Nem rossz!... Majd arra is sor kerül... De most siessünk, nyitva még a keresztelőkápolna. A nyolcszögletű homályban ragyogtak a kupola aranymozaikjai. Krisztus arca merev volt, kifejezéstelen. Nem, Olgának most nem erre volt szüksége. Aztán történt valami. A fényszórók kialudtak. Az egyik fülkében lágyan világítani kezdett egy szobor. — Ki ez? — Sárika előre nyomako- dott. — Valami középkori vezeklő? — Nem - súgta Olga ösztöne. - Talán Keresztelő János? - S mikor felismerte, elszorult a torka: — Magdolna. Sötét, napszítta test — a nagyon é
