A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
234 rett fa anyaga. A haj csomósán hull a sovány vállra; a megnyúlt tagokat csimbókos állati szőrruha takarja. — Mária. Hosszú, sovány lábujjai, akár a finom karmok, a sziklára tapadtak. — Nagy ragadozó - gondolta Olga. Csak a legnagyobb zsákmánnyal elégedett meg. De a zsákmány erősebb volt nála, egészen magával ragadta. Fölnézett Magdolna arcába, mely tele volt árnyékkal, akár a válla gödrei. — Hol van a szépséged, hová lett? Kifosztott vagy, szétmart a töredelem és a válás fájdalma... Mintha nem is magad siratnád... Mert ő kilépett az érzékelés világából, s téged is kifelé hív belőle... Pedig mennyire szomjazod a barátság jeleit: az odanyújtott lábat, az el nem vont kezet és fejet, s a szavak védelmét: Hagyjátok őt, ne bántsátok! A teremőr elsétált mellettük. — Maddaléna — mondta csak úgy — Donatelló. Az emberek bólogattak, de látszott, tanácstalanságuk mélyebb. Nem értették, nem akarták megérteni, mire való ez az önsanyargatás, ez az értelmetlen áldozat. — Nem értem — mondta Sárika — Ki kívánja ezt az embertől? — Pedig követték még jó néhá- nyan. — Olga kifelé lépdelt már. — Talán valami belső egyensúlyért... S ha nem, akkor a világ láthatatlan egyensúlyáért... Hallottál már az engesztelőkről? Akik másokért... érted? — S hangjában nevetés bujkált: — Mondd, nem hasonlítunk rá mi is... egy kicsit? — Én aztán nem — tiltakozott kedélyesen Sárika. — De ha jól látom, te sem nagyon. Ebben az aranyszandálban, a frissen festett körmeiddel e- gyütt. — Van, aki belül hordja a szőrcsuhát — akarta mondani Olga, de csak magában beszélt: — És te... hogy bírod ki majd?... Ezt a nehéz barátságot a barátnak való jelek nélkül?... Kinn álltak a Dóm téren, a harmadik lépcsőn. — Nézd — mutatott Olga a Paradicsom kapujára. — Én sem akartam minden áron egyedül maradni. Egy nő életében mindig akadnak kísértések a megalkuvásra, a félmegoldásokra, a tisztázhatatlan helyzetekre... Engem se kerültek el... De valahogy mindig lekoptak rólam... — És akiről nem kopnak le?... — Talán ez a kegyelem... Előbb vagy utóbb... mindenkiről lekopnak, ha ő is akarja egy kicsit. Ghiberti kapuja előtt a tolongásban egy fiatal nő állt, karján gyerekkel. Valami útikönyvet böngészett. A gyerek belecsapott a könyvbe. A könyv a földre repült. Valaki belerúgott, egy másik láb rátaposott, aztán egy kéz fölemelte, s visszatette a nő kezébe. — Látod, ilyen egyszerű a dolog — mondta Olga. — Más üti ki a kezedből a könyvet, más rúg bele, más tapos rá, megint más emeli föl, s adja mosolyogva a kezedbe. Sárika a Paradicsom kapuját fürkészte. — Egy megveszekedett szót sem értek az egészből. — Nem is fontos... — Olga a kápolna fölött húzó galambokat nézte. Vannak nagy madarak, melyek csak a legnemesebb táplálékkal érik be... Addig is, míg az a Hajnal el nem jön...
