A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
220 nek tudható be, hogy 1966-ban a magyar püspöki kar — formális meghívás hiányában — nem képviseltette magát az ezer éves lengyel kereszténység ünnepségein. Az elmúlt évben, az /. János Pál pápát választó konklávé idején pedig, egybíborosibizottság ülésén — sajtójelentések szerint — Wyszynski bíboros szóvátette az eltérő politikai magatartást. Az illetékes magyar vezetők tehát reálisan gondolhattak arra, hogy az új pápa, a szocialista Lengyelország volt főpapja, Magyarországot illető politikáját esetleg a magyarországi viszonyokat sokban nem fedő lengyelországi tapasztalataira fogja alapozni. Figyelemreméltó és nem véletlen tehát, hogy a pápa uralkodásának első pásztorlevelét éppen a magyar püspökökhöz intézte, s az sem, hogy felemlíti a hagyományos lengyel-magyar barátságot, testvériséget és hangsúlyozza, hogy elődje egyházpolitikáját kívánja folytatni. A pápa levele az egyházpolitikai mondanivalón kívül a magyar püspökök számára fontos lelkipásztori útmutatást is tartalmaz. Magyarországnak a történelem folyamán jelentős része volt az európai egyház és a keresztény vallás fejlődésében. Ez a múlt kötelezi a magyar egyházat. A püspököknek arra kell törekedniük, hogy a magyar egyház továbbra is alakíthassa az ország szellemi arculatát. Ezt a célt kell szem előtt tartaniuk a papság lelkipásztori munkájának irányításában és erre kell megnyerniük a szerzetescsaládok, valamint a hívek apostoli segítségét. A magyar püspökök levelében megnyilvánuló aggodalom az öntevékenység rendezetlen, egyéni formáit tapasztalva, érthető és mindenképpen méltányolandó. Jogosa magyar főpásztorok azon hivatkozása is, hogy Krisztus és a Szentszék előtt ők a felelősek a lelkipásztori munkáért. A püspökkari körlevélben kiemelt dogmatikus és jogi szempontokon túl azonban a különleges és nehéz magyar viszonyok is hozzájárultak az irányító püspökök és a végrehajtó papság eltérő véleményének, a jelenlegi vezetési krízisnek kialakulásához. A megoldás keresésénél ezt is figyelembe kell venni. Az egyház történetében nem szokatlan az ilyen fejlődési krízis. Megoldásukra hagyományos forma alakult ki: az érintettek közös tanácskozásra ülnek össze. Napjainkban az egyház- megyei és nemzeti zsinatok szolgálják ezt a célt. Amennyiben a magyar püspöki kar úgy látja, hogy a lelkipásztori munkát első vonalban végző papság és a hivatott vezetők között számottevő feszültség vagy konfliktus jelei mutatkoznak, úgy valószínűen megérett az i- dő arra, hogy az egyházban bevált megoldási formához folyamodjon és megtárgyalja a papsággal a korszerű lelkipásztorkodásban követendő formákat. Kétségtelen, hogy a magyarországi viszonyok között egy ilyen nemzeti zsinat megtartása az állam ellenőrző tevékenysége miatt nem egyszerű feladat. Nincs kizárva, ez az oka annak, hogy eddig nem került rá sor. A püspökkari körlevél a liturgikus szabálytalanságokat nyugatról beszü- remlett rossz szokásnak nevezi. Ezzel azonban felvetődik a kérdés: hogyan szabályozták a főpásztorok a nyugati egyházakban a liturgikus előírásokat? A házi misék tartása engedéllyel, a ma
