A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
214 nek a fáknak. Többszöri próbálkozás után abba is hagyják. Ők is belátják, hogy itt nem tehetnek semmit. Aztán eltűnnek a messzeségben. A kísérő részleg parancsnoka odajön hozzám és tolmács útján kérdezi: Te tiszt vagy? "Kapitány vagyok" — válaszolom. Te leszel ennek a csoportnak a parancsnoka. Rendezd el őket katonai menet szerint. Száz emberként csoportosítom őket. Tisztet sehol sem találok, mégis parancsnokokat állítok egy-egy csoport élére és elrendelem, hogy a legalacsonyabbak menjenek az első sorokban, valamint az egyszerre lépést. Megmagyarázom nekik, így a legkönnyebb a menetelés, mert máskülönben kidőlnek. Elől a székelyeimmel, azok mellé állok, és megindulunk tovább. Ismét felhangzik: "Ki tudja, merre visz a végzet?...", de csak halkan. Naplementekor ismét falut érünk. Ott osztanak el házakba, pajtákba. Kísérőink parancsnoka odajön hozzám és elvezet, bezár egy disznóólba. Fél, hogy megszököm, pedig ilyenkor rendkívül fontos egy erélyes tiszt, aki ért az emberek nyelvén, akinek engedelmeskednek, hiszen az elindult kis csoport azóta igen felszaporodott. Hanyatt fekszem a hídláson, a disznótrágya száraz már, de mit számít ez ilyenkor... Messze szálló gondolataimból az éhség ébreszt a valóságra. Három napja nem ettem semmit, a sebeim is nagyon fájnak. Van u- gyan egy konzervem, ezt is az árokban találtam. Pecsenyezsíros húskonzerv. De ma Nagypéntek van... Forgatom a kezemben a konzervet, aztán mégis visszakerül a zsebembe. Eszembe jut egy mondás: "Enni nekem epét adtak és ecettel itattak..." Hallom, hogy az őröm alaposan horkol, jól leitta magát pálinkával. Valaki kívülről kaparász a disznóól falán. Kapitány úr itt van? — kérdi suttogva. "Itt vagyok." Várjon, mindjárt kinyitom a reteszt. Jöjjön velem. A szérűskerteken halkan megyünk át, végre egy háznál megállít. A ház teljesen sötét. Kaparászik az ajtón, nyílik, belül még pokróc is takarja, belépünk. A szomszéd helyiségből lámpás kerül elő, akkor látom, hogy egy konyhában vagyok, a sarokasztal körül néhány székelyemet vélem felismerni. Még az oldalpadokra is jutottak. Az asztal közepén nagy cseréptál, mákostésztával púpozottan. Méz is van rácsurgatni való. "Aki ételt, italt adott..." — kezdem és mondja velem a többi. Mielőtt az első falatot a számbavenném, arra gondolok: disznóól, húskonzerv, nagypéntek... Most mákostészta mézzel... És Te ott függsz a kereszten holtan, értünk... Nagyon elszégyeltem magam... Nincs, nem lehet gálánsabb úr az Urnái... Vacsora alatt szó esett a sebesülésemről. Ma már nagyon húzta a lábát, hozta szóba az egyik. A kemence mellett egy öregasz- szony ült, pápaszem az orrán és valamit kötött. Ó is meghallotta. Segítek én magán, kapitány úr, szólott. Először a lábamat nézegette. A levágott kötés már átvérzett. Aztán valami bicskával kipiszkálta a gennyesedés- nek indult sebből a szilánkot.—Jól megnyomogatta, ki is mosta a sebet és rakott rá valamit, jól bekötözte. Nem mondom, hogy nem fájt, de elviselhető volt. Azután a hátamat nézegette. A golyó nem hatolt be, de otthagyta a nyomát egy jókora diónagyságú daganat alakjában. Bekente valami vazelinnal és dörzsölgetni kezdte. Először csak finoman, hanem aztán mind erősebben, úgy hogy még a könnyűt is kidörzsölte vele a szememből, mert ez aztán igazán nagyon fájt. Végül valami borogatást rakott rá. Sokáig nem tudtam elaludni a "kezeléstől", de aztán mégis elnyomott az álom. A reggeli géppisztoly sorozatokból álló ébresztő után határozottan megkönnyebbülten mentem a gyülekező helyre. Elhangzott a Davaj po piaty, és megindult a menet. Eleinte meneteltünk rendesen, de aztán bomla- dozni kezdtek a sorok, hiszen a foglyok nagyobb része már napok óta egy falatot sem evett. Volt, akinek maradt valami a tarisznyájában, volt aki "szerzett", de a nagyobb rész csak úgy szédelgett az éhségtől. Ismertem a vidéket és tudtam, hogy néhány kilométerrel odább egy nagyobb faluhoz érünk. A vezető parancsnokhoz mentem és a tolmács segítségével elmagyaráztam neki, hogy a foglyok nem bírják már tovább az éhséget, most egy nagyobb faluhoz érünk, ott meg kell etetni az embereket. Megértette az orosz és amikor a falú közepére értünk.
