A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
215 megállította a menetet. Mindenki leült az út- széli árok padkájára, legtöbben el is nyúltak. Kisebb csoportokat alakítottunk és egy-egy orosz őr vezetésével végigkoldulták a falut. Sokan jöttek a falubeliek is önként és ruhás kosarakban hoztak egész kenyeret, szalonnát, hagymát, demizson bort. Mindenkinek jutott. Magam is fáradt voltam, a sebeim is sajogni kezdtek. Leültem az árok szélére, tenyerembe hajtottam a fejem. Hogy mire gondoltam? Mi lesz ennek a vége? Néhány napja még kapitány voltam, és most... és most egy toprongyos senki. Hol a családom, mi van velük?... Fegyvereim, kitüntetéseim, tiszti egyenruhám, mindenem, még a szemüvegem is elveszett. Itt ülök egy árok szélén, nyomorultan, mint fogoly és nagyon betegen... Igen, minden elveszett... vagy talán mégse?... Valami megmaradt bennem és mintha megérintett volna valaki. "Uram, legyen meg a te akaratod" hallottam innen belülről. Könnyű ezt leírni, még könnyebb elmondani, vagy csak úgy felületesen elgondolni, de nagyon nehéz ezt egy igazi belső megadással elfogadni... Nem messze tőlem egy templom volt, az ajtaja ugyan csukva, de mégis megindultam feléje. A kilincs engedett, beléptem. A tabernákulum felett ott égett az örökmécses. Döbbenten meredtem rá. Hiszen akkor itt van az Isten... Itt van az Ur... A szívemben lassan-lassan valami megnyugvás lett... Nem tudom, hogyan kerültem az oltár elé. Nem tudtam semmit sem mondani, csak ültem némán. Aztán felengedett a lelkem: Uram, fáradt vagyok, nagyon fáradt, sebesült, minden lépés kín. Kell nekem ez a menetelés? A vége orosz fogság. És a családom? Ki tudja, mi lesz ennek a vége? Uram, Te tudod: megszökhetnék... De a lelkem mélyéről jött egy visszhang, az öreg székely mondása: "Kapitány úr es itthágy minket?"... Ráborultam az oltár lépcsőjére. Uram, nagyon fáradt vagyok, nagyon megalázott... Nem tudom, mennyi idő telt el addig, amíg lelkemben egy hang szólalt meg. Lehet, hogy csak képzeltem, onnan a tabernákulum felől jött a hang: Mikor megostoroztak, ugye megszégyenítettek, pedig én nem kapitány voltam hiú kitüntetésekkel... Több... Amikor a keresztet hordoztam, fáradtabb voltam, mint te most vagy. Mikor keresztre feszítettek, mit mondtam? "Atyám, bocsáss meg nekik." Eredj, vezesd őket, benned van erély. Én megsegítelek, melletted leszek. A te hivatásod, amit neked adtam: erélyeddel megvédeni őket... Soha ne felejtsd: az utolsó, aki elhagyja a süllyedő hajót, a kapitány. Ez most te vagy! Eredj és segíts. Én is veled megyek és segítelek. Kábulatomból magamhoz tértem. Felálltam. "Uram, legyen meg a Te akaratod." Kiléptem a templomból és valami történt. Rongyaim ellenére is a régi eréllyel sorako- zót vezényeltem. Megindult a menet az o- rosz hadifogságot jelentő gyűjtőtábor felé. Gondolataim messze szálltak és úgy elmerültem bennük, hogy lassan alkonyodni kezdett. És ahogy előre nézek, ott is megy valaki előttem... De neki kereszt van a vállán. Szeder Mihály A lőcsfalvi pap naplójából: A lőcsfalvi pap nagy barátja volt az omlós tepertős pogácsának. De akárhogy is próbálta kitaníttatni Julis asszonyt, neki sohasem sikerült. Vagy kemény lett, ^ vagy leveles, vagy szíjjas. "kÜmadkOZtatás/' Egyszer aztán azt mondta neki valaki: Mért nem csináltat a főúr Kánya Miklósnéval Kanálosrul? Az tud ám csak jót csinálni. Jár is vele három faluba. Jó keres belőle.
