A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-05-01 / 5. szám

201

küldött Svájcból (Kanadából?, Japánból?), hogy szerdán (hétfőn?, kedden?) berepül New Yorkba (Pestre?, Bécsbe?) és várd a repülőtéren, ha lehet két óra tizenöt perckor, ebédután (hétkor este?) és te sietsz, autóba veted magadat, legalább egy órával előbb, - hogy el ne késsél — ott vársz a repülőtéren, ahol az, akire vársz, kilép a vám kapuján és mosolyogva hazaér, "haza”, mert vártad.

Állsz, ülsz, jársz, vársz, lassan telik az egyórás várakozás. ”A repülő késik” — jelzik, így hát vársz még egy órát. Végre beért. Vársz, ülsz, állsz, jársz, kinyílnak az ajtók, utasok lépnek ki a kapukon, de egy sem az, akire vársz. Most, ott!

Nem. Tévedtél. Hasonlít rá, de nem az.

Megint nyílik az ajtó, férficsoport, a középen: ez az arc! Ezt láttad már, igen, ez ő, a híres férfi-mozicsillag! Senki más nem ismer rá? De igen, egy fiatal asszony remegve suttogja nevét, egy-két ember még fürkészve figyeli, aztán mindenki a zárt ajtókra figyel, várja barátját (feleségét?, gyerekét?). A filmcsillag megáll a tömeg közepén. ’’Jónapot!” — mondja tipikus angol hangsúlyával, szürkésen-kék szeme szétnéz, vállat von és tovalép. Senkise tapsol, nincs fényképész. ”Ez Richard Burton volt” — súgja magának a félénk asszony, aki ráismert s hangosabban utána: ”de hol van Elizabeth Taylor?” Senkise hallgat rá, mindenki, aki itt van, várja azt, aki közel áll hozzá (feleségét?, gyerekét?), a barátját.

A filmcsillag, a híresség, a dúsgazdag, aki a filmről uralja a szemet, az érzést, a képzeletet, most ebben a köznapi-ünnepi helyzetben, ahol a személyi kapocs a fontos: idegen. Jöttment. S ahogy nyílik az ajtó, ahogy előlép (a feleség?, a gyerek?) a barátom, hangos örömmel ölel át, fogja kezem.

Vájjon a filmcsillag ma este boldog-e úgy (kívánom), ahogy a félj, aki várta