A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-04-01 / 4. szám
148 dűl a szeretet marad meg. Húsvétkor, a feltámadás ünnepén, ezt a mindenen diadalmaskodó és új életet teremtő szeretetet ünnepeljük. Nemcsak Krisztus támadt föl. Mi is feltámadunk, és az egész teremtett világot át fogja a- lakítani és magához fogja ölelni az Isten, aki maga a szeretet. Ez a szeretet munkálkodik bennünk. A keresztségben új teremtmény lettünk, felöltöttük az új embert. Az Isten napja ránk ragyogott és életre keltette bennünk az isteni életet. Ez a szeretet hívogat, késztet és vonz bennünket, hogy lépjünk ki önző világunkból, és nyissuk meg szívünket mások felé. Minden alkalommal, amikor engedünk ennek a vonzásnak, egy lépéssel közelebb kerülünk a feltámadáshoz, az új élethez. Az Isten dicsősége nyilvánvaló lesz a végső beteljesüléskor. De az átalakulás már most folyamatban van a világban. Minden szeretetből fakadó és erősítő tettünk közelebb visz minket a dicsőséges feltámadáshoz. Hitter József Az Eukarisztia Hogy legyen T alán alig van kegyetlenebb élménye az emberi szívnek, mint tehetetlenségünk érzése. Ott állunk egy szeretett személy betegágyánál, tudjuk, a halál elragadja tőlünk, bármit is tegyünk... Vagy van egy jóbarátunk, talán testvér, édesapa... és látjuk, rossz útra tért, de hiába minden kérés, minden ima: megy végzete felé. Vagy egyszer felmerül bennünk a gondolat: milyen is lenne érzésünk, mikor kezdünk elmerülni a mély vízbe s tudjuk, nincs menekülés. Hasonló élményünk lehet vallási é- letünkben is. Néha rádöbbenünk, milyen nagy lehet az Isten és semmiségünk tudatában elfog a hódolat, az i- mádás az egyetlen Nagyság előtt. De u- gyanakkor eszünkbe jut, kik vagyunk, áldozatunk... mily semmik és felmerül bennünk a döbbenetes kérdés: van imádságunknak értéke őelőtte? Máskor meg tudatára jutunk annak, mindent az Istentől kapunk, magunktól semmink sincs s ez oly világosan vág belénk, hogy a hála elemi erővel tör lelkűnkből elő. De hirtelen e- szünkbe jut: vajon meghallja ezt a hálafohászt a végtelen Isten? Majd bűneink mélységeibe pillant egyszer szemünk és látjuk mennyi egy tán hosszú életen át elkövetett bűnünk, mily nagyok e bűnök, mennyi hálátlanság van bennük, s ezt oly erővel, oly meggyőzően látjuk, hogy felkiáltunk: Uram, légy irgalmas, nekem szegény bűnösnek; de ugyanakkor az a tudat is fényesen felvillan előttünk:
