A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-04-01 / 4. szám
149 semmink sincs, amit engesztelésül felajánlhatnánk, ha csak magunkra nézünk. Vagy egy más alkalommal élénken érezzük, mennyi mindenre van szükségünk, milyen koldusok vagyunk, s mikor imára kulcsoljuk kezünk, eszünkbe jut: a nagy Isten meghallja-e kérőimánk? Ezek és hasonló élmények mind tehetetlenségünk megélése vallási életünkben. Lehet-e ezen segíteni, kérdezzük most már. Bele kell-e nyugodnunk, hogy Istennel szemben tehetetlenek vagyunk: nem tudjuk imádni őt úgy, ahogy megérdemli, úgy adni neki hálát, mely méltó lenne hozzá, úgy kiáltani irgalomért, úgy adni elő szükségeinket, hogy minket meg is hallgasson? Nincs orvosság, mely meggyógyítaná tehetetlenségünket? Hála az Ur Jézusnak, lehet segíteni tehetetlenségünkön; van orvosság, mert az Ur meghozta azt. Tudjuk, hogy az Ur Jézus Isten, de ember is. Ezért, mint ember, ő is kell hogy imádja az Istent, az Atyát, neki hálát adjon a vett jótéteményekért, szükségleteit előteijessze Isten elé kérőimáiban s mivel Ő a bűnös emberiség Feje is, kell, hogy ő is engesztelje Istent az elkövetett bűnökért. A tény az, hogy Krisztus egész élete imádás volt, hálaadás, kérés és engesztelés; de mindez volt főként az ő keresztáldozata. És mivel ő Istenfia, egylényegű az Atyával, azért mindez az imádás, hála, engesztelés és kérés Isten előtt végtelen értékkel bírt; de főként és mindenek fölött végtelen értékkel bírt keresztáldozata. Nyilvánvaló ebből, ha Istent méltóképpen akarjuk imádni, annak ellenére, hogy semmik vagyunk, megköszönni jótéteményeit úgy, hogy az Istenhez illő legyen, noha koldusok vagyunk s nincs semmink, amit viszonzásul felajánlhatnánk, kiengesztelni bűneinkért, jóllehet erre magunktól képtelenek vagyunk és úgy kérni, bármily gyenge és erőtlen legyen szavunk, hogy ő azt meghallgassa, csak Krisztussal kell egyesülnünk, aki a mi megváltónk; csak magunkévá kell tennünk az ő imá- dását, háláját, engesztelését és kéréseit, de főként és mindenekelőtt egyesülnünk kell az ő keresztáldozatával, mely a legmagasztosabb kifejezése és elsődleges formája minden imádásnak, hálaadásnak, engesztelésnek és könyörgésnek. S mivel ennek az áldozatnak végtelen értéke van Isten előtt - hiszen bemutatója nem más mint maga az Isten Fia, azért a mi imádásunk, hálánk, engesztelésünk és könyörgésünk, mely így egyesítve van az ő keresztáldozatával, valamiképpen szintén végtelen értékűvé lesz, tetszeni fog Istennek, az Atyának és méltó lesz végtelen fölségéhez. Ez egyszerű és világos, mondhatja bárki. A kérdés csak az, lehetséges-e ez? Mert jogosan fel lehet vetni az ellenvetést: nemde ez a keresztáldozat közel kétezer esztendeje történt? Hát akkor hogyan vehetünk mi abban részt? Hogyan egyesülhetünk oly cselekménnyel, mely ennyire messze a múltban történt, s méghozzá egyszeri és megismételhetetlen, mert értéke végtelen. Nemde lehetetlen résztven- nünk ma egy ebéden, mely tegnap történt. De akkor, úgy látszik, még ke
