A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-03-01 / 3. szám

102

szeretet nagy törvénye alól az ő Szíve sem kivétel! Ahogy mi is együtt akarunk élni azokkal, akiket szeretünk, és soha el nem válnánk azoktól, hacsak a külső körülmények vagy a halál arra nem kényszerítene, ugyanúgy az Ur Jézus is, míg a földön élt, embertestvéreivel együtt akart maradni: mert szerette őket, velük kívánt lenni.

De Jézus Szentséges Szíve ma is u- gyanaz, ami volt, mikor itt élt a földön. Lehetetlen tehát feltennünk, hogy ez a meleg, embertársait szerető és kereső érzése csak azoknak szólt, a- kik abban a szerencsében részesülhettek, hogy pont akkor és ott élhettek, amikor és ahol ő élt; elképzelhetetlen, hogy mint ember is, s nemcsak mint Isten, aki mindenütt jelen van, ne akarjon együttmaradni azokkal, akiket szeret és szeretni fog mindvégig, halálán túl is, míg csak ember él e földön.

Az Ur Jézus velünk akart maradni mint ember legelőször is azért, mert ő minden ember üdvözítője, s mint ilyen minden embert szeretett oly melegen, mint azokat, akikkel földi életében összehozta a sors. De a megváltás módja is, ahogyan Isten elképzelte megváltásunkat, arra mutat, hogy a Megváltó maga mindenkivel személyes viszonyban akar lenni, testvéri kapcsolatba a- kar kerülni. Szent Pál mondja, hogyan akarta Isten visszaadni nekünk az is- tenfíúság kegyelmét, melyet az emberiség Ádámban elvesztett, hogyan a- kart Isten minket fiaivá fogadni, és megmondja ezt egyetlen szóban: Aráz - tusban (Ef. 1, 10). Sőt az apostol azt is mondja, hogy mi, megváltottak, Krisztus titokzatos testének tagjai vagyunk, annyira benne élünk: ő a fő és mint

fejből a testbe, ugyanúgy élet-áram, isteni élet árad azokba, akik az ő testének tagjai (1. Kor. 12, 27). Ugyanezt az Ur Jézus úgy magyarázza meg, hogy magát szőlőtőkéhez hasonlítja: miként a szőlővessző csak addig él, míg tövén marad, csak addig hoz gyümölcsöt, míg életközösségben van a tővel, u- gyanúgy mi sem élhetünk isteni életet, mi sem hozhatunk az örök életre gyümölcsöt, csak úgy, ha mi is mély, titokzatos de valós egységben élünk vele, hacsak — mint ugyancsak az Ur mondja — ő bennünk él és mi őbenne. Ezért az ő sürgető szava apostolaihoz az Utolsó Vacsorán: Maradjatok énben nem.

Nyilvánvaló tehát, ha az Ur Jézust meleg, baráti, személyes szeretet jellemzi földi életében, ahogy ő az Evangélium lapjairól elénk lép; ha a megváltás módja nem más, mint Isten személyes közeledése hozzánk az ő szeretett Fiában, Krisztusban, hogy benne fiaivá fogadjon — ami éppen az Evangélium, az Örömhír maga, és beépítsen Krisztusba, mint az ő misztikus testének tagjait és így kapcsol bele az isteni életáramba; ha a mi kegyelmi életünk nem más, mint élet Krisztusban, akkor nem lepődhetünk meg azon, a mindenható Isten talált utat-módot arra, hogy földi életének végére érve mégsem kelljen megválni embertestvéreitől, hanem velük maradhasson mint ember is a világ végéig: azon az estén, amikor eljött az óra, hogy a világból vissza kell térnie az Atyához (Ján. 13, 1), kezébe vette a kenyeret és bármily nagy, felfoghatatlan legyen ez a csoda, azt mondta: Ez az én testem, a bor felett pedig: Ez az én vérem, s meghagyta apostolainak és