A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
8 maga mögött halottakat, de életre kelt mindenkit, aki benne hisz, hiszen megosztod életed mivelünk, intve, hogy kövessünk. Közös utunk, - Te előttünk és mi utánad - bármerre vezet, bizton elér a Kálvária keresztjére, de ott a halálban is velünk leszel, ahogy azután hívsz és feltámadunk melléd, aki megosztod életed-halálod és a végső, az új, el nem múló örök Életet velünk feltámadásod húsvétjától, feltámadásunk Húsvétjáig. A földresugárzó kék ég fénye alatt a zöld rét hangos örömmel áld, íme, Téged foltámadott életéért és az egész teremtett világ súgja, vallja, mondja, hogy Te vagy az Élet, Te vagy szívünkben a Remény! Jelenlétedért A belső igény beszéltet hozzád, szólnom kell, a lelkem torka fojtogat, nem szövegezem, símítgatom a szavakat, a mondatokat nem kerekítem, - ahogy lélegzem, ahogy az életem ritmusa vallja, úgy fordulok hozzád, szólva-szótalan, szótalanul is szólva és remélve, hogy elfogadod ezt a hangot, mely életem vallomása rólad, vágyaim sóhajtása feléd, siető lépteim utánad, hogy utolérjelek, - kereső tekintetem, hogy szüntelenül lássalak, körforgásaim, hogy megtapasztaljam állandó jelenléted, tapogatózásaim a bizonytalanságban, megnyugvásom igazságaid szívdobbanásainak átélésében, békességem a Te békédben. Imádkozom a magam módján. És míg ezt teszem, mintha szavaim mögött nagyon halk suttogást hallanék: ne beszéld túl a hangomat! Hallgass el, merülj a csendbe, teremts ürességet magadba, söpörd ki lim-lom szavaidat, - még akkor is, ha imádság szavai lennének azok, - hallgass el, figyelj, hallgass rám, talán én akarok beszélni hozzád és szóáradatod közepette nem is veszed észre, hogy itt az idő a hallgatásra, az én időm jött el a szólásra. Isteni Mester, ints észrevehetően, hogy elnémuljak! Beszélj Te. Szólj, hogy megértselek. Hanggal, suttogással vagy anélkül. Látogasd meg tudatomat, személyiségem, én-em központját jelenléteddel. Ha akarod, tedd magadat oly tapasztalattá, hogy imáim boldog lángolásban elégve, mint kellemes tömjénáldozat szálljanak és oszladozzanak szét Jelenléted sugárzó öröme mögött. Öregedők könyörgése Alig marad jel utánunk, - mint a hajó míg átszeli az óceánt, habot ver, de mögötte a hullám már elsimul, így az Időben, míg utaztunk, a kis nyomot, amit hagytunk volna, elsimítja a feledés. Az élet törvénye ez, oly sokan élünk a földön! A család elmarad, temetőbe költözik, az ismerősök is szétszóródnak, ügyes-bajos barátainknak se hiányzunk már, lassankint magunkra maradunk. Ó, Isten, aki időtlen vagy, neked a csecsemő éppenúgy fontos, mint az aggastyán, Te nemcsak a helyünkbe lépő fiatalokkal gondolsz,
