A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
6 simulni és fölismerni Téged, akinek hiányát szenvedtük földi vándorlásunk éveiben, mig végre elérkezett az óra, hogy meglássuk azt, teljességében, akire emlékeztünk, akit hívtunk, hittünk, akiben reméltünk és akit szerettünk, Aki ime most - halálunkban - teljesen megmutatja magát. Csak halálunkban találunk meg egészen. Méltó tanúságtételért Te vagy Isten-Atyánk látható Jele a földön Jézus Krisztus. Azt mondtad azoknak, akik körülötted éltek, hogy velük maradsz az idó'k végéig. Úgy értették ők is és úgy mi, hogy nemzedékről nemzedékre az emberek között maradsz, - hol vagy tehát? Hol élsz, hol lüktet, hat, hol tapasztalható Isten-Emberi, megszentelő életed? Ugye azokban, akik hisznek benned, hallgatnak reád, engedelmeskednek parancsaidnak, szeretnek Téged? Híveidben, híveid közösségében, a Keresztényekben élsz tovább, nemzedékről nemzedékre. Csak élet közölhet életet: Te kiosztod életedet, átadod azoknak, akik szeretetedben élnek. Ó, keresztények, szervezkedők és szervezettek, ritualisták és legalisták, vezetők és vezetettek, testiek és lelkiek, féllábbal hátramaradók, közösségkedvelők és visszahúzódón egyéniek, ó, keresztények, mind, mind alázattal kellene, hogy egybegyűljünk, leboruljunk előtted, mellünket vetjük és segítségedet kérjük, mert ahogy Te Krisztus, élő jele vagy a földön Istennek, vájjon mi, Keresztények élő jeleid vagyunk-e, tanúid-e világszerte? Vajon rádismemek-e azok a mi életünk példájából, akik Téged keresnek? Vajon sugározzuk-e az Isten és Emberszeretetet, ahogy Te sugároztad és elvárod, hogy mindenekfölött ezt mutassuk meg a ’’világnak”? A Te Isten és Emberszereteted! Könyörülj rajtunk, hallgasd meg könyörgésünket. Segítsd híveidet, hogy életünk példája tanúsága legyen a Te Isten és Emberszeretetednek! A hétköznapokból Nagy szavakat keresünk, fenséges kifejezésekkel fordulunk hozzád, pedig Te ott akarsz találkozni velünk, ahol legjobban otthon vagyunk: szürke hétköznapjainkon. Ott van a mi legállandóbb lakásunk. Néha-néha küépünk onnan, szinte szállunk a rendkívüli, a kimagasló, a magunkfeletti elragadtatások percein, de szárnyaink lecsukódnak és lassan lépdelünk szürke hétköznapjaink között, ahol a megszokott, a kötelességszerű, a megunt a mi napi kenyerünk. Itt találkozhatunk veled legkönnyebben, legbiztosabban és legnyugodtabban. Mert itt szenvedünk legállandóbban és legtermészetesebben, itt tapasztaljuk életünk éhségét és szomjúságát leginkább, itt hordozzuk életünk keresztjét szüntelenül. Itt éljük, hordjuk a magunk életének terhét legközvetlenebbül. Ide találsz legkönnyebben, ide hívunk legsürgetőbben, ide szeretsz belépni legszívesebben, hiszen a rendkívüli pillanatok öröme vagy agóniája jön és eltűnik, de a hétköznapok élménytelen szenvedései állandóan
