A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-11-01 / 11. szám
492 65 J A 16. század első felében a kegyetlen keresztényüldözés és az ugyancsak barbár parasztnyúzás felkeléshez vezetett. A déli nagy sziget, Kjúsú volt a tragédia színhelye. A rossz termés ellenére is bevasalták az amúgy is nehéz adót. Aki nem akart, vagy nem tudott fizetni, azt embertelen kínzásokkal próbálták megpuhítani. Az elkeseredett parasztság végülis megölte az adószedőket. Az esetből szabályos forradalom lett. Nemsokára az egész Sima- bara-i félszigetre kiterjedt a felkelés tüze. Az érdekeltek még vezért is kaptak egy vallásos megszállott személyében. A keresztények (nagy többségük szegény parasztnépből regrutálódott) a hozzájuk csatlakozott uratlan szamurájokkal valóságos szent háborút indítottak a hitért meg családjukért. Nem-keresztények is szép számmal csatlakoztak a felkelőkhöz. A sógun csak úgy tudta a simabarai várba zárkózott felkelőket legyőzni, hogy százezres sereget mozgósított leverésükre. A győzelmet mégsem annyira a nagy számú hadsereg vívta ki, mint inkább a munícióhiány: az ostromlottaknak elfogyott a lőporuk. De nem adták meg magukat. A vége szörnyű mészárlás lett; vagy 30 ezret öltek meg a felbőszült ostromlók, közük asszonyokat és gyermekeket is. Még ma is a japán történelem egyik legvitatottabb és legkényesebb kérdése a simabarai felkelés. A nem-keresztény történetírás szeretné az egész felelősséget a keresztények államellenes magatartására hárítani. A másik tábor meg a vallásüldözés kegyetlenségét és főleg a parasztok kegyetlen elnyomását nevezi meg a lázadás igazi okának, vagyis magát az államgépezetet okolja a tragikus vérfürdőért. Az ostrom alatt történt a következő érdekes esemény. Az ostromlók fővezére ráparancsolt az éppen Japánban tartózkodó holland kereskedőhajók kapitányaira, hogy ágyúikkal segítsék a vár bevételét. A hollandok tudták, hogy keresztényekre lőnek. Csak kénytelen-kelletlen tettek eleget a parancsnak (különben kitiltották volna őket egyszer s mindenkorra Japánból). Alig szólaltak meg a hajóágyúk, mikor a védők nyíllal levelet lőttek az ostromlók táborába. Ebben szemére vetették a parancsnoknak, hogy japán létére külföldiek segítségét veszi igénybe más japánok ellen. Olyan cselekedet ez, amire nincs példa a japán történelemben! A parancsnokot legsebezhetőbb pontján találta ez a vád: japán önérzetében. Azonnal leállította a hollandok ágyúzását és most már kizárólag japán csapatokkal (roppant veszteségek árán) folytatták tovább az ostromot. Tudtommal ez az egyetlen eset a japán történelemben, hogy külföldi segítségre támaszkodva harcolt japán a japán ellen. Japánban megszokott dolog volt a háború, de mindig japán harcolt a japán ellen, vagy egyesült erővel, összefogva küzdöttek a külső ellenség (mongolok, koreaiak, kínaiak, stb) ellen. így érthető, miért hagyták abba a felkelők ágyúztatását és miért vállalták az ostrom véres folytatását. Ha bennünk, magyarokban élt volna ez a szellem, talán sohse lett volna se német, se török, se egyéb járom az országon. Csakhogy a mi történelmünk hemzseg az olyan példáktól, amikor magyarok a külföld segítségét felhasz
