A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-11-01 / 11. szám
491 szükségességét mutatja. De ugyanakkor az áldozat üdvözítő erejét is ábrázolja. Egy különbség azért mégis van a sokféle áldozat között. Krisztus önmagát áldozta fel, hogy mindenki megmaradhasson, újjá születhessen. A japán e- gyetemisták nagy része azonban azokat is kész lett volna az áldozati oltárra dobálni, akiket meg kellett volna menteniük a végpusztulástól. Ma már nagyot változott a kép. A- zok, akik pár évvel ezelőtt készek lettek volna másokat is (s talán magukat is) feláldozni a szent ügyért, ma már azt se tudják, miért is élnek igazán... Krisztus áldozati szelleme, azaz a szeretet, nélkül hiábavaló minden elhamarkodott, szeleburdi és fanatikus ön- feláldozás... 64 7 Yosida Kenkó már említett könyvében olvassuk a következő rövid feljegyzést: egy havas reggel valami ügyben levelet írtam barátomnak. A hóról nem tettem említést a levélben. Mire barátom így válaszolt: az olyan ember, aki még csak szóra se méltatja a reggeli hóesést, nem méltó arra, hogy kérését teljesítsem. (Cure-zure-gusza 31). A japánok rendszerint az idővel kezdik a levelet: esik, esőre áll; már leszállt a dér, ma szállong a hó, vagy: kezdődik a kánikula; a nagy hőség még mindig nem akar vége térni, stb. stb. A nagy nyári melegek alatt szokás levelezőlapot küldeni egymásnak és egymást vigasztalni, bátorítani a kitartásra, mert föltartóztatathatatlanul közeledik a párás, izzasztó nyár. így aztán érthető, hogy Yosidát is korholta barátja, hogy még csak meg se említette a havat levelében. Persze semmibe se került volna neki egy-két szóval ecsetelni, mit is érzett ennél a fenséges látványnál. Mert, ha nem érzett semmit, akkor nem japán, nem ember igazán. Ugyan mit szólnának az Isten országának lakói ahhoz, ha mi, földi emberek, közömbösen nézzük a teremtés roppant csodáit és még csak eszünkbe se jut felemelni szívünket a szépség Teremtőjéhez? Ha fásult, egykedvű lélekkel hallgatjuk, olvassuk a ’’magnalia Dei’, Istennek erős, hatalmas tetteit a szeretet, a megváltás annyi ékes bizonyítékait és megfeledkezünk a háláról, a csodálkozásról, az imádásról? Itt már nem hóról, nem madárdalról, nem virágnyílásról van szó, hanem magáról Istenről, az Isten Fiáról, a szent Szűz titkáról, Krisztus keresztjéről, a feltámadásról, az örök életről, a kegyelem ragyogó világáról: csupa nem mindennapi, de annál meglepőbb ”csodáról’. A modern ember is képes még könnyezni, ha szép zenét hall. A huszadik század embere is önkénytelenül felkiált örömében és melepetésében, ha lenyűgöző panoráma tárul elé. A tudós szinte extázisba, elragadtatásba e- sik egy-egy természeti jelenség, új csillag felfedezésekor. Nos, vetítsük mindezt a meglepetést, örömet, csodálkozást, hálát, könnyeket, bánatot az isteni titkok világára, Krisztusra, az írások birodalmára és máris a szemlélődés, a legtisztább imádság és élmény világában vagyunk, amelyen már nem fog az elmúlás, a féreg és idő. Aki lát, érez, érdeklődik, de a szív, a lélek, a hit és a szeretet szemével, annak minden imádsággá válik. '
