A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám
442 gyütt fejlődik. 2. Ezeket a megfontolásokat még néhány szemponttal ki kell egészíteni. Az Istenhez való viszonyunk nemcsak az egyéni kapcsolatokban tükröződik vissza, hanem egy közösségbe való beilleszkedés képességében is. Az emberiség történelme azt mutatja, hogy új világ felé menetelünk mindaddig, míg el nem érjük a mennyei lakomát. Mikor az emberiség eléri a tökéletes kapcsolatot az ö- rök életben, az Isten jelenléte teljes lesz. U- gyanis az Isten jelenléte az emberiségben függ az általános kapcsolatok mértékétől. Az a képesség, hogy egy család, egy meghitt csoport, egy egyesület, egy ország és végül az egész emberiség történelmi menetelésének folyamatáért felelősnek érezzük magunkat, az Istenhez való kapcsolatunk záloga. Az Isten, a mi Urunk, az egész teremtést magáénak érzi. Ha ővele kapcsolatban vagyunk, az azt jelenti, hogy belekapcsolódva az ő ügyeibe, az egész emberiséget, sőt az egész teremtést magunkénak érezzük. így kezdünk el valóban testvérekké válni közös istengyermeki viszonyunk által. Ezért ha neg akarjuk tudni, hogy milyen viszonyban vagyunk az Istennel, azt nemcsak személyes kapcsolatainkból olvashatjuk le, hanem utal rá az emberi csoportok és az egész emberiség iránti fogékonyságunk is. Az egész természethez való viszonyunkban is tükröződik kapcsolatunk az Istennel. Az a képesség, hogy megérezzük és csodáljuk a természetet, hogy élvezzük egy virágban, a szabad levegőben, hogy eltűrjük viszontagságait, hogy elfogadjuk a magunk testét, ugyancsak megnyilatkozása viszonyunknak az Úrhoz. Ha ezt a három szempontot — a személyes kapcsolatokat, a szociális érzéket és a természethez vonzó szeretetet — tekintetbe vesszük, elég érzékeny hőmérővel rendelkezünk, hogy Istenhez való viszonyunkat megállapítsuk. Más szemszögből vizsgálva ez nem más, mint önmagunk elfogadása, ami az előbbi szempontokat magába foglalva Istenhez való viszonyunk tökéletes tükörképe. Hogy mit gondolunk az Istenről, azt végeredményben a magunk realitásának elfogadása határozza meg. Ha nem fogadjuk el magunkat tökéletesen, — és ki az, aki teljesen el tudja magát fogadni —, az azt jelenti, hogy elítéljük az Istent, mert nem olyannak teremtett, mint a- milyennek kellett volna, vagyis kritizáljuk az ő művét. Az a meggyőződés van mögötte, hogy nem szeret minket, vagy csak részben szeret. 3. Alapjában véve nagyon is érthető és em- beries, hogy minden emberi áthatja az Úrhoz való viszonyunkat. Az Isten teremtett minket és helyezett ebbe a világba. Teremthetett volna világot azok nélkül az emberek nélkül, akik terhűnkre vannak, jellembeli nehézségeink nélkül, azok nélkül a körülmények nélkül, melyeket nem tudunk elfogadni. Azt mondják, hogy ő alkotott minden jót, és az ember kezdeményezett minden rosszat. Ez így is van, de ő megengedte. Miért engedte meg? Talán túl racionális ez a gondolatmenet. Kizárólag azért vetettem fel a gondolatot, hogy rámutassak arra: ha nem fogadjuk el az életet, az végeredményben mindig vonatkozik az Istenre is. Mikor imádkozni akarunk, ha érintkezésbe akarunk jutni vele, mindig tudatosítanunk kell, mit is gondolunk róla. Enélkül a vele való viszonyunk képzelt és irreális. Ha komolyan vesszük ezeket a meggondolásokat, megszűnik a vallásosnak az élettől való elválasztása. Megszűnik az eseményektől független áhítat. Egy pap, akire e- zek a gondolatok nagy hatással voltak, azt mondta nekem: "Most jövök rá, hogy ez mennyire komoly; mostanig az embereknek kitettem a szűrét, és én Krisztussal maradtam." Ezzel vége tisztának vélt istenszerete- tünknek is. Nemes vágyaink következtében néha azt gondoljuk, hogy az Istent teljes szívből szeretjük, bár környezetünkkel nehézségeink vannak, hiszen viszállyal és gyűlölettel telt emberiség közepette élünk. Nem, míg az emberiség nem él viszály- és gyűlöletmentes közösségben, istenszeretetünk nem makulátlan. Ezért ahelyett, hogy imánkban
