A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám
443 azt mondanánk: "Uram, teljes szívemből, végtelenül szeretlek", sokkal igazabb lenne alázatosan azt mondani: "Uram, tudom, hogy még nem szeretlek egészen és nem szeretünk téged teljes szívünkből. Csak kicsit szeretünk. A valóság ezt bizonyítja. Alig van köztünk kapcsolat. Szeretnénk jobban szeretni, de most még fogadj el olyannak, a- milyenek vagyunk. Azért légy türelmes velünk." Ezekke! a gondolatokkal nem akarok az olvasóban bűntudatot ébreszteni, arra sem akarom ösztökélni, hogy heroikus, emberfeletti aktussal egyszerre akarja egész helyzetét megváltoztatni, mert nem tudja elviselni, hogy tökéletlenül szereti az Istent. Csak arra akartam utalni, hogy alázatosabb és reálisabb magatartást kellene tanúsítanunk. Elsősorban ne azt lássuk, aminek lenni kellene, hanem a valóságot, melyben é- lünk; ne a tökéletesből induljunk ki, mintha valóság lenne, hanem a konkrét helyzetből. Nem egy távoli, elérhetetlen ideálból, hanem a valóságból kiindulva lehet jól imádkozni. Hajlamosak vagyunk, hogy eszményítsük kapcsolatunkat az Istennel, mert szeretnénk, hogy tökéletes legyen. Ha abból a nyers valóságból kiindulva tekintjük isten- szeretetünket, amelyben élünk, akkor reálisak leszünk anélkül, hogy a szeretetbe, a megváltásba és a feltámadásba vetett reményünket elvesztenénk. 4. Életemnek egyik legfontosabb tapasztalata az volt, mikor felismertem az isteninek az emberihez való viszonyát. Már jó ideje nagyon távolinak éreztem az Istent. Ezzel kapcsolatban hitbeli kételyek gyötörtek, ami megszakításokkal néhány évig tartott. Egy alkalommal, mikor kételyeimbe merülve sétáltam egy fasorban, hirtelen megvillant bennem valami. Rádöbbentem, hogy amikor nagyon magamba zár- kózottan éltem, kételyeim sokkal élesebbek voltak. Végeredményben a gondolat egy egészen jelentéktelen, köznapi eseménnyel kapcsolatban merült fel. Néhány tányért kellett volna elmosnom, és nem tettem meg. A tény magában véve semmiség volt, de hirtelen felfogtam, milyen érzéketlenséget jelentett a másikkal szembem, akinek ezt helyettem kellett elvégezni. Ez a meglátás segített hozzá, hogy felismerjem a párhuzamot mások i- ránti kilengéseim és hitbeli kételyeim közt. Ráébredtem, hogy mikor szolgálatkészebben, jobban megnyíltam mások felé, hitbeli kételyeim meggyöngültek. Megállapítottam, hogy ezzel a ténnyel megtaláltam kétségeim megoldását, meg tudok tőlük szabadulni. Az altruista magatartás abszolút és elvitathatatlan értékét már nem tudtam kétségbe vonni. Ha az e téren bekövetkező pozitív változás növeli a hitet, akkor vitathatatlan, hogy a hit szilárdan a valóságra van alapozva. Az e- redmény figyelemre méltó volt. Kételyeim teljesen elmúltak, és érzem, hogy hitem nem a levegőben lóg, hanem az élet realitásán nyugszik. Míg a felnőtt ember nem szenteli életét egy másik emberi lénynek, legyen az hitves, gyerek, vagy az egész emberiség, könnyen nagyon távolinak érezheti az Istent. Lassankint rájöttem, hogy emberi kapcsolataink és Istenhez való viszonyunk szoros párhuzamban vannak, a legkisebb hatás is kölcsönös és megérezhető. Későbbi beszélgetések folyamán kitűnt, hogy mások is u- gyanazt tapasztalták. Az egyhangú tanúságtétel minden kétségemet megszüntette arra vonatkozólag, hogy életkörülményeink alkotják Istennel való kapcsolatunk alapját, és azért az imádságét is. Végül, mikor azt hittem, hogy felfedeztem a puskaport, rájöttem, hogy az evangélium lépten-nyomon ezt hangsúlyozza. Emlékszem, hogy egy lelkigyakorlat alkalmával valaki hirtelen megtérést élt meg. Másnap csodálkozva mesélte, hogy változtatta meg a lelki fordulat emberi kapcsolatait, hogyan váltak jelentéktelenné és természetesen megoldhatóvá előzőleg óriási, legyőzhe- tetlennek látszó problémái. 5. Ezek az Istenhez való viszonyunkra és az általuk megért valóságra vonatkozó elvek nem újak. Azelőtt arra oktattak, hogy "vizsgáljuk meg lelkiismeretünket". Véleményem szerint minden lelkiismeretvizsgálat céja az legyen, hogy észrevegyük emberi életünk vallási dimenzióját, ami nem más, mint sze-