A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám
441 lidaritás, amit az utolsó ítélet leírása szemléltet, mindannyiszor megdöbbent, mikor olvasom. Az Isten annyira azonosítja magát a felebaráttal, hogy amikor annak nem adtam enni, az Istennek nem adtam; mikor nem adtam egy pohár vizet a felebarátnak, Jézus Krisztust hagytam szomjasan. Mikor viszont szállást adtam a szükségben lévő u- tasnak. Krisztust fogadtam be házamba. A felebarátunkhoz való viszonyunkat azonosítja azzal, ami vele szemben áll fenn. Mikor meglátogatok egy foglyot. Jézus úgy tekinti, hogy őt látogattam meg; ha nem látogatom meg, őróla nem vettem tudomást. Ha ezt az azonosítást komolyan vesz- szük, be kell ismernünk, hogy nemcsak egy általános elfogadásról vagy visszautasításról van szó, hanem ez az azonosítás a kapcsolatok minőségére is vonatkozik. Ha valaki befogad egy vándort a házába, Jézus Krisztust fogadja be; az utast azonban lehet lelkesedéssel, de lehet kelletlenül is, vagy belső visszautasítással is befogadni. Bánhatok vele úgy, mint a testvéremmel, szeretetteljesen, vagy éreztethetem vele, hogy kegyet gyakoriok. Ezek a színezetek valamiképpen az Ur Jézushoz való viszonyomban is visszatükröződnek. Ez azt jelenti, hogy ha gyűlölöm a felebarátomat, gyűlölöm az Istent is, ha félek az emberektől, félek az Istentől is, ha nincsenek barátaim, az Isten sem barátom. Ha sértegetem az embereket, ugyanakkor az Istent is megsértem, ha fölényesen semmibe sem veszem őket, valamiképp az Istenről sem veszek tudomást. Ha figyelmes vagyok az emberekkel szemben, az Istennel szemben is az vagyok, de ha kihasználom őket, az Istent is eszközül igyekszem felhasználni, céljaimnak alárendelni. Mikor lenézem az embereket, vagy ítélkezem felettük, az Istennel is azt teszem. Mikor nem hallgatom meg a felebarátot és szenvedése iránt érzéketlen vagyok, az Istenre sem hallgatok és közömbös vagyok i- ránta. Aki igazságos a felebaráttal szemben, az Istennel szemben is az, aki szereti felebarátját, az Istent is szereti, aki pedig becsapja, az Istent is be akarja csapni. Az Istent emberi szívünkkel szeretjük. Nincsen két szívünk: egyik makulátlan, tiszta, fennkölt, hogy az Istent szeresse, a másik önző, beszennyezett és emberi tapasztalatok alapján bizalmatlan. Csak egy szívünk van, és csak azzal szeretjük az Istent és az embereket. Ezért ha valaki ismerni akarja viszonyát az Istenhez, elég, ha emberi kapcsolatait felülvizsgálja: ezeknek összessége megmutatja, mennyire egyesült az Istennel, és azokat az érzelmeket, azt a magatartást, amelyek ezt a kapcsolatot aláfestik. Az emberi kapcsolatok és az Istenhez való viszonyunk közt fennálló párhuzamot szeretném egy példával szemléltetni, amely megközelítőleg érzékeltetni tudja. Tételezzük fel, hogy olyan környezetben élek, a- mely száz személlyel hoz közvetlen kapcsolatba. Ezekből gyűlölök harmincat, negyven közömbös nekem, harminccal viszont barátságban vagyok. Akkor az Istennel való kapcsolatomban is lesz egy harminc százalékos zóna, amelyben gyűlölöm, negyven százalékban közömbös leszek, és harminc százalékos körzetben barátomnak fogom tekinteni. Ha ehhez hozzáadjuk mindazokat a szín- árnyalatokat, amelyeket az ember érzelmileg meg tud élni a gyűlölet és szeretet közt — i- rígység, fondorkodás, rosszakarat, jóakarat, stb. —, akkor megkapjuk az Istennel való kapcsolatunk képét. Természetesen még néhány közelebbi meghatározásra is szükség lenne. Aki közelebb áll hozzánk — feltételezve, hogy együtt élünk szülőkkel, hitvessel, gyermekekkel —, sokkal súlyosabban e- sik latba, mint azok, akikkel csak alkalom- adtán találkozunk. Az emberi kapcsolatok az Istenhez való viszonyunk hőmérője. Hogy imaéletről és Istennel való érintkezésünkről beszélhessünk, szükséges ennek a felismerése. Hogy imaéletem nem képzelődés, arra az egyetlen biztosíték, ha finom érzékem van arra, miképp tükröződik vissza emberi kapcsolataim megváltozása az Istenhez való viszonyomban. Ez az egyetlen garancia arra is, hogy Istenről alkotott képem nem menekülés a valóságtól. Az emberekhez való viszonyunk legfinomabb változása is befolyással van kapcsolatunkra az Istennel és felfedezhető imánk ban. Az emberek és az ima iránti érzék eI
