A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-09-01 / 9. szám
391 a testemet is: kígyóbőr, hányszor lecseréltem! Az anyag az anyagba bomlik s végül ha begubóztat a halál, nem kel-e pille belőlem s szellemi lélekszárnyán száll az öröklétbe? Ki hallja majd ezt a szárnysuhogást? Ki kíséri szemmel ezt a repülést? Látom-e magamat, új magamat akkor? Milyen ez a lebegés, emelkedés a kezedbe? Hol a kezed? Látom-e örökderűben a kék szemedet? Öröklét, Te, Erő, Ragyogás, hol a helyem? Mit látok, ha odafogsz örök tenyeredből? Mit látok? Anyagot, lelket, színt, formát, eltűnt kínt, örök örömet? Mennyi, de mennyi kérdés cselekvő-testem ablakain át! Kérdez a szó, a szem, a száj, és kérdez a testbemerült szellem-lélek. Messze a perc, amikor int a Te kisujjad s intése: hallgass már, ne zavard az örök csendet. Béke veled, vándor, hazaértél. Béke. Nyugalom. Csend. Teljesség. Élet az élet után. Béke veled, az én Békém. Ne remegjetek, sok kicsi szív! A forró nyár tovatűnt. Müy hangos ajakkal mondta neked, hogy áldd, amíg él! Csupaszínbe vágta magát, szín-éneke az égig elért. A szél tovafújta a fellegeket, az ég kékjét ráejtette a tengeri kékre - csupakék volt ég s tenger. S a tenger peremén csupazöld a viruló föld. Zöld a bogár, a fűszál, a bokor, falevél csupazöld a remény bennünk. Csupaélet, ami él - így szólt a nyár. De már az ősz foga rozsdát mart a falombba. Halomba fújta a szél a letarolt, elhalt levelet. Szavad meghívta a sűrűsötét fellegeket. A szempillád árnyékot terített a kékenszikrázó tengeri tükrökre. A fák tárt csonk-karja már csupakereszt. Aki megszületett s ujjongva él, már tudja, hogy megjelzett, a Kereszttel eljegyzett. Aki él, halálnak született, A világ tefeléd tárt csonka-kereszt. Te vagy az Ur, aki ad, elvesz, aki indít s megállít. Aki ideküld s elhív. Míg itt vagyok, így élek, - hívj el, ha sora jön, de ha hívsz, hazahívj! Te vagy az Isten s mind, akik itt élünk: a gyermekeid! Ha mennem kell, ha megyünk, Tefeléd menjünk. Mondd a szívünknek: ne remegj, kicsi szív, hazahílak! Hazahívlak hozzám, ne remegjetek, sok kicsi szív! Szeresd, amit kaptál Széttárt karral vetem magamat elédbe s kéttérden, élet teremtője, Isten! Nem akarok egylépésre se távol élni tetó'led, ha lehetne mindig ott lennék ölelő karodban. De te ezt mondod: élj a magad lábán ember, gyerekem, próbáld a járást a vüágban! Az én világom a világ s ha botladozol benne, szaladj vissza s megmutatom, mi a következő lépés benne. Oly egyszerű, de te, szegényke, okoskodsz, magadat akarod s hallgatod azt a sok ostoba áltudományt, mely vezetni kívánna, ha tudna. S hallgatod azt a sok álokosat, akik ígérnek s újra ígérnek, de soha semmit se adnak. Am te ne félj! Én, az élet Istene, megmutatom teneked, mi a lényeg. Az Élet szent egység, tőlem árad a teremtés mederén át vissza belém. Ne féltsd magadat, ne féltsd a világot! Itt fejlődik, vergődik, épül a tenyeremben. Az az én dolgom, hogy mikor emelem a Szívembe. Mindent a Szívembe emelek egyszer, ne féltsd a világot, ne féltsd magadat. Szeresd az életemet, úgy ahogy tőlem kölcsönkaptad. Szeresd az élet teljességét, az Én Életemet! Hinni, élni, lenni, tenni Nevemen szólítasz. Ismersz, tudod, hogy ki vagyok. Nálamnál jobban ismered a sorsom. S úgy mint engemet, ismersz Magyarország lakosaitól Indián, Afrikán, Kínán, Japánon, Kanadán, Ausztrálián és Amerikán át minden embert, akár fehér, fekete, kevertszínű, vörös vagy bármi más. Ismersz külön-külön minden embert neve szerint. Ismered a növények és az állatok nevét is külön-külön. (Szerénytelenség volna úgy gondolni, hogy teremtésed gazdagságában csak minket, embereket tartasz számon.) Mint egy ember, a közösség csöpp egyede nyújtom imádkozó kezemet feléd és elismerlek, áldalak, dicsérlek, dicsőítelek gyenge hangomon, Isten! Meghívom, ölelő kézzel fogom egybe I
