A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-09-01 / 9. szám
392 összes embertársamat s velük a Kozmikus Mindenséget, melynek teremtó'-ura, megváltótestvére és megszentelő-lelke vagy, - feléd és neked énekeljük a hála, az elismerés, a teljes átadás himnuszát! Halld imánkat, a dicséret, az öröm, a könnyek, a köszönet énekét, amit Teremtésed közössége énekel, zeng, zúg, sóhajt, kíván, ígér, ünnepel színed eló'tt! (S ha ebben az együttesben kihallod az én kis-életem énekét, vedd kezeidbe, engedd életedbe áramlani azt az öntudatot és szabadságot, amit Te adtál nekem, hogy megköszönjem azt, ami vagyok, mert más vágyam nincs, mint ebben az általad teremtett kórusban hinni, élni, lenni, tenni!) Benned hazaérek Karodba vetem magamat, Végtelen, már nem is úgy, mint idegen, kereső' vagy száműzött, aki elhagyta vagy elvesztette hazáját, - úgy sem, mint az értetlen gyerek, aki mert fél, anyjához rohan és nála biztonságot keres, - már-már úgy vetem magamat karodba, mint az embernyi-felnőtt, aki földi útját, e neki hosszú szallagot már-már föltekerte és arasznyi maradék-fonaláról azt se tudja: eltart-e holnapig: - nem a szorongás, nem a félelem, nem a kivetettség érzése veti életemet karjaidba, de a tudat, a meggyőződés és a tapasztalat: mostmár tudom, hogy életem keresgélés volt és mindig téged kerestelek. Mostmár tudom, hogy érzéseim, gondolataim és tetteim tenyeredre kívántak hajolni, hogy ott elpihenjenek. Mostmár tudom: kilőtt nyíl az ember: Te tetted Szíved húrjára létünk apró nyílvesszejét. Az ijj megfeszült, a nyíl elröppent és Szívedbe visszaér. E hosszú sivatagi vándorlásban Nem sírok én már magamon, nem sajnálom magamat azért, ami velem történt e történelmi folyamat mostoha sodrában, - már-már kilépek ebből a szűk világból (ami csak én vagyok) és egyre jobban nekitárulok annak a végtelen, gazdagon sokrétű, sokszínű, soklejtésű, sokaságtitkú vüágnak, mely Tefelőled sugárzik a teremtett mindenségre. Meg-megállok, botladzva emberi határaimba ütközöm e harcos, hadakozó, gyűlölködő, egymással versengő, egymást pusztító emberi-világ közepette és kérdem: mit keresek én még itt? Ha keresek valamit, nem az egységet, a szintézist, az egyensúlyt, a megbékélést, megnyugvást keresem magam, a világ és Te, az örök harmonizáló végtelen között? Látod, Végtelen, kicsiporszem, törpeember vagyok én és fölémtornyosulnak az áligazak, a nagyhangúak, a hordótetején szónoklók, akik szeretnének valamit, lekanyaritani valamit e vüágból: hírt, nagyrabecsülést, rangot, pénzt és hasonló felületi látszatot, amit elfúj a történelem legcsekélyebb szellője is. Ó Végtelen, előtted a porban, forró szívdobogással, lélekkel, aki a Te arcod mása, mit is tegyen a koldus, a vándor, a hontalan? Feléd nyújtja kezét, adj neki ételt! Otthontalan: adj neki pihenőt Benned! Légy a hazája, Végtelen, annak, aki nicstelen, kitagadott, árva. Árvák, hontalanok, nincstelenek Istene, Végtelen, Te vagy reményünk a hosszú, sivatagi, árva, éhes vándorlásban... A Te csended A csend megülte házamat. Jele ez már annak a Csendnek, amit első baba-nyikorgásom óta szüntelenül várok? Ágyam térítője a Te csended. Jele ez annak, hogy vége borúnak, háborúnak, viharnak, napsütésnek, kérésnek, kérdésnek? Az elmúlás dalait fütyörészi ablakom előtt a szél. De - itt bentebb, mint a házam, itt bentebb a szívemben a csended csak olyan, mint az óraketyegések közötti szünet. Csak szünet ez, nem végső csend. A szívem még hangosan veri torony-testem falát és zeng-zúg bennem az élet. Szemeim isszák színeidet, élem a mozgás ütemét, fülem hangtengerek hullámaiba merül. Érzékek! Mennyire élnek még s a lélek, hogy szenved, fut velük, hogy állna!
