A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-09-01 / 9. szám
390 A teljes csend felé Az ó'selemekbe - lehelleted fejesugrással visszaszökellnék, kész vagyok én rá, de Te intesz: bízd rám magadat! Élek hát, fáradtan öregszem, érzem a lábam súlyát, a karom, ha emelem, fájás hasogatja. Mosolyogsz s bíztatsz: mosolyogjak. Magamon, Magadon, a Világon s mindazon, ami köröttünk történik vagy történni akar. A társakon is, akik még körülöttem élnek, vagy már eltűntek az életnevű színpad dobogója alatt. Lemerültek s fölszálltak, elsodródtak hozzád, örök mosolyok ura, Isten! Ó ez az itteni látszat sürgés-forgás, ez a csupatett, ez a partjaszakadt, viharzó-harcos liliput élet! Addig élünk, amíg maijuk egymást, amíg cívódunk, veszekszünk. Ám Te mosolyogsz. Intesz s itt is ott is csend terem intésedre. Béke, elnyugvás, halál, temetés, élet benned, csend, teljesség, öröklét. Tebenned élni örökre Mint lassú eső' érinti a földet, úgy érint a kegyelmed. Sűrűsötét felhők ezüstszálú vize csapkodja a száraz, barna göröngyöt, puhul az és ha a magba fényed belehull, csírába fogan. Kegyelmed napja kigyúlt fény feje fölött s bár elhal a mag, új élettel földugja fejét s már mutatja magát a búzakalász. Még több földi erő, még több égi áldás s máris sárgul, aránylik, zizeg és a sarlónak tartja gyenge nyakát. Elterül a tarlón készséggel, mert egy magból, íme száz lett! Istenem, add egyetlen mag-létemnek e sorsot, hozza meg a százannyit a te földed, a te eged érintése alatt! Hadd hulljak el a te kezedben! Hadd keljek százszoros életre érintésed alatt! Te vagy az élet indítója, Te az iránymutató, Te kelted s vezeted sohanem sejtett titkos, újra-vüágba! Gazdag erőid alatt egyre jobban belesejtve e titkok csodákat-szikrázó, vakítón káprázó fényeibe, egyre jobban akaratod, terved előtt lehajolva, beletűnve, csak Teutánad szól bennem az emberi lét! Tehozzád nyúl ki belőlem az öntudatos készség, csak Téged hív már, kér, Teljesség! Istenem, mily boldog az, aki megszületett, titkaid közt kutatva remélt és elhalt, hogy Benned örökre éljen. Most és örökre, Jézus Te vezetsz Istenhez. És a kezed ahogy vezet, ahogy ujjad érintése hozzám ér: bíztatás, gyengédség, megértés. Szinte érzem Szíved dobogását ujjaid érintésén át. Veled járok évtizedek óta és egyre együttebben: tartom irányodat, hallgatom hangodat, újra és újraélem rövid mondataidat. Mennyire nem tartozol semmiféle pártba, mennyire Atyád akarata a légköröd és mennyire szereted az őszinte embereket! A gyengéket, betegeket, kicsinyeket, öregeket, a maguknak-nem-elegeket, a hiányosokat, akiknek többlete — rajtad keresztül - Isten! Mennyire haragszol a hazugokra, a mesterkedőkre, a magukkal-teltekre! Lépésről-lépésre igyekszem követni életedet s így nem akarom kikerülni szenvedésedet sem, még kereszthalálodat sem. Minden emberi halál kereszthalál, ha megragadjuk átszegzett kezedet! Isten, Atyám, legyen a Te akaratod! így akarok vándorolni, élni, örülni, szenvedni, meghalni s ha hívsz, továbblépni melletted örökre, Jézus. A teljes nyugalom Megadón lehajtja fejét a dombon a fűszál, rozsda-arany már csak, így hull kezeidbe. Lehanyatlik a magasság csillaga is, - csupaezüst fénye eltűnt a tenyeredben. Kék a mosolyod! Örök kék: nincs részvét, kacagás, bánat, - csak az örök derű fénye csillog szemeidben. Te tudod csak igazán, hogy mennyire "külső” mindaz, ami anyag, s mennyire elenyészik. Lám, vedd példának
