A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1978-09-01 / 9. szám

387

teni, mint ahogy másokat is meg szokott. Igazán büszke és kemény ember a mi farizeusunk. Senki se merne kikezdeni vele. De, ha igazán annyira erős, miért kell annyira hencegnie? Miért kell, hogy mindenkinek elmondja - még Istennek is — hogy milyen jó ember? Ha egy kicsikét elgondolkodunk az ilyen fajta embereken, ha igazán be akarunk lesni a páncél mögé, amellyel körülveszik magukat, mindjárt észrevesszük, hogy ezek tulajdonképpen gyönge, bizonytalanságoktól gyötört emberek, akik valójában azért dühöngenek és kiabálnak, mert olyan gyengék és belül annyira üresek.

Egyike a leggyűlöletesebb alakoknak a világon az, akinek mániája, hogy pincéreket és pincérnőket zaklasson. Az ilyen, ha bemegy egy vendéglőbe, első dolga, hogy sértegesse és szekírozza a kiszolgáló személyzetet. Beteg és utálni való ember az ilyen. Van valaki, aki rendelkezésére áll, hogy kiszolgálja. Valaki, aki épp e szolgálat következtében, legalább ideig-óráig alantasának látszik. Akinek nincs módjában, hogy visszavágjon — legalábbis nem akkor, ha borravalóra számít. Barátunk tehát nekimegy és inzultálja. És közben azt képzeli magáról, hogy milyen nagylegény, milyen kemény ember. — Ez az a- lak és a példabeszédbeli farizeus egészen egymáshoz illenek.

Előzékenynek és udvariasnak lenni — ahhoz kell erő. Ahhoz meg még nagyobb erő kell, hogy saját gyengeségeinket beismerjük. Valójában a vámos volt az erős ember, a farizeus meg a gyenge. Aki udvarias tud lenni azzal, aki kiszolgálja, aki alázatosan beismeri bűnös voltát, annak nincs szüksége arra, hogy mások megalázásával, vagy hencegéssel bizonyítsa az erejét. Az ilyenek meg vannak győződve a maguk értékéről, jóságuk és feddhetetlenségük nem szorul külső támaszokra.

Az ilyen önuralom részben azoknak a pszichológiai tapasztalatoknak leszűrődéséből adódik, amelyeket gyermek- és serdülő korunkban szereztünk. Másrészt abból is adódik, hogy mit tartunk mi az emberi élet természetéről és céljáról. Ha azt tartjuk, hogy Isten szeretetét meg kell szolgálnunk, megbecsülését ki kell érdemelnünk, akkor olyanok leszünk, mint az evangéliumban hetvenkedő farizeus. A templomban nekünk is az jut majd eszünkbe, hogy emlékeztetnünk kell Istent mindarra a jóra, amit Érette végbevittünk. Ha viszont elhisszük, hogy az élet ajándéka maga is már Isten szeretetének a jele, és hogy Isten szeretete igazán ajándék, amiért nem szolgáltunk meg és amit megkaptunk, mielőtt még valamit is tettünk volna, hogy kiérdemeljük, akkor nem lesz szükségünk arra, hogy hetvenkedjünk, hogy emlékeztessük Istent, miért kell szeretnie minket. Hisz e nélkül is, eddig is szeretett minket. Nyugodtan mondhatjuk a vámos alázatá