A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-07-01 / 7. szám
322 a torontói Szt. Erzsébet plébánia sajtónyilatkozatából: P. Horányi Lajos S.J. haláláról (1912 - 1978) Akiket első' éveiben esketett, már ezüstlakodalmukat ülik. Akiket keresztelt, már kicsinyeiket hozzák a keresztelő' medencéhez. Ö maga is elment most azok után, akiket utolsó földi útjukon elkísért. 1952 őszén tűnik fel először a neve a plébániai anyakönyvekben. Az első keresztelő, az első esküvő, az első temetés dátumának éve: 1952. ’’Véletlenül, vagyis az Isten titokzatos rendeléséből” került Torontóba. Ugyanis Courtlandra szánták, ide pedig P. Ugrint vártuk. Courtlandon építkeztek, oda tehát sürgősebben kellett atya. A később érkező P. Horányit osztották Toromtóba. Életének krónikáját kanadai rendi elöljárója tömören így foglalta össze: ”1912. november 26-án született Budapesten. A tanítóképzőben nyert diplomája alapján szülővárosában lett pedagógus. 1939. augusztus 14-én lépett be a Jézustársaság budai ú- joncházába, a manrézai novíciátusba. 1942-től Kassán hallgatta a keresztény bölcselet előadásait, majd Szegeden a Hittudományi Főiskolának volt hallgatója. 1948. június 29-én szentelték pappá. A külföldre kényszerült rendi fiatalság sorsában osztozott, a- mikor egy ideig - a harmadik próbaév után - Németországban káplánkodott. Innen rendelték elöljárói a kanadai magyarok lelki gondozására.” ”A Szt. Erzsébet plébánián először káplán volt, majd plébános lett és a magyar rendtartomány főnöke rövidesen megbízta, hogy a magyar plébániákon apostolkodó jezsuita szerzeteseknek elöljárójuk legyen.” ”1964-ben már Vancouverben a Magyarok Nagyasszonya plébániát vezeti. 1971. augusztus 15-én hívei hiába várják a templomban. Mire a rendőrség kinyitja a plébániát, már órák óta fekszik agyvérzéstől bénultan szobája padlóján. Nem jobb oldalának tehetetlensége volt legnagyobb keresztje, hanem az, hogy szellemi képességeinek teljes bútokában sem beszélni, sem olvasni nem tudott. Szókincse 80 szóra csökkent. Visszahozták Torontóba. A Keresztény Iskolatestvérek házában kapott végleges otthont, ahol a rend öregjeivel és rokkantjaival a szerzetesélet légkörében élt és gondos ellátásban, ápolásban volt része. Idejének legnagyobb részét a kápolnában töltötte. Naponta ajánlotta fel mind nagyobb megadással minden szenvedését az Istennek.” ’’Szombatról vasárnapra virradó éjjel (május 6.) olyan tünetek mutatkoztak, hogy azonnal kórházba kellett szállítani. Hogy gyengülő szívét munkára serkentsék, i- deiglenes szívlüktetővel segítették. De vasárnapról hétfőre virradó hajnali két órakor már ez sem tudta életben tartani. Apostoli szíve megszűnt dobogni.” Lelkipásztori munkáját a lelkiismeretes kötelességtudás jellemezte. Egész lelkiségével a templomnak, a híveknek élt. Anyagi szempontból is megteremtette mind Torontóban, mind a Vancouver-i plébánián a templomi élet biztos alapját. Mint szerzetes a rendi szabályok szerint szigorúan élő alattvalónak és elöljárónak volt példaképe. Magától követelte meg első helyen azt, amit alattvalóitól elvárt. Feletteseivel szemben mindig nyílt volt, részletesen megtárgyalta velük a reá bízottak problémáit. Az öreg és beteg rendtársakról nagy szeretettel gondoskodott. Hogy életének aranyfedezete mélységes hite és az a törekvés volt, hogy Krisztust egyre közelebbről kövesse, ez különösen hosszú betegsége éveiben tűnt ki. Látogatói, barátai lélekben gazdagabban jöttek el tőle. Épültek hitén, buzgalmán, őszinteségén. A sok imádsággal apostolkodott. Betegségében is a hívek javára és szolgálatára kívánt élni. Soha semmire nem panaszkodott. Egyre inkább kívánkozott az örökkévalóság kapujába. Csak az Ur Jézus tudja, mibe került rokkant szolgájának ez a hűség és szolgálat. Áldott legyen Ura, Aki őt nekünk adta! Áldott legyen emléke!
