A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-07-01 / 7. szám
__L 296 és bent, mint gyermek anyja szíve alatt ujjong, fél, örül, nevet, vár, remél és hiszi, hogy a föld felett, e hatalmas Templom kapuin túl is még lehet remélni a jövőben és hinni abban, hogy az ember sorsa (ha okos gótikus arányokra épült), míg a földön él, ott él az égi, örök, tiszta, szent Magasban! Vidd magaddal a Lényegedet! Néha-néha kedvemre volna magamra húzni életem takaróját, a koporsó fed elet. Ki bánja, vagy, nem vagy, itt vagy-e még vagy elutaztál úgy, hogy nem jössz vissza? Takaróm súlya nehezül: a színek, emlékek tettek, álmok, érzések szőtték s egy lett velem az emlék, az élet, amit éltem. Senki se látja úgy mint én, mert senki se takarózott vele úgy mint én. Ez csak az én életem takarója. Ilyen nem lesz több, nem is volt mása, az értéke, értelme csak ennyi. De ennyi! A tied is, majd ha befejezted kötni-fonni-szőni takaródat, az életedet, az is más lesz mint a többieké. Az anyag, amivel dolgoztál: ész, szív, akarat, érzés, képzeleted, - az öröm, a csalódás a hiányok, a kínok, az üresség, az unalom, a siker szálai közt a Tű te voltál egyedül. De mire elkészülsz te-magaddal, lehanyatlasz. S nézed: mire jó ez az élettakaró, ez a színes elmúlt élet, mely még ideköt? Emléknek hagyod itt? Ki gyűjti az emléket, aki te vagy? Bújj takaród alá és mosolyogj, szökj meg alóla és szabadon, szabadultán szállj tova azzal, ami csak te magad vagy, a tisztára-kihántott éneddel! A kérge, takarója nélkül, csak úgy ahogyan ’’lényeg” vagy, lobbanj odaát, ahol az Örök Lényeg tisztafehér lobogása vár rád. Fenyőfüggöny Majd elbújok, - így gondolod — végül is annyi év harca után kijár a magány. Apró házikód - úgy gondolod - a zöld fenyők között majd rejteget. Hát nem tudod, hogy gyerekkorodban sem takart az el? A zöld fenyők, családi házad őrei körülállták a falakat és az ablakok figyelve néztek, takarva védtek, de elhajoltak, hogyha fújt a szél! A nap is átnézett közöttük, a hold is és a csillagok - díszítsünk Karácsonyfát! - fénnyel csillogtak át az ablakon. Nincs magány! Nincs búvóhely, mely eltakarna teljesen. Az Ég felé minden nyitott! Szerteszét nyüás szakad: a külvüág betör hozzád, mint zúgó víz a gátak repedésein. Mennyi emberarc! Szemek néznek be hozzád és te visszanézel, látod életük viharját, csendjét, kérdéseit, a mosolyt (mosolygó szem!) meg a könnyeket lassan összegyűlni és csordulni súlyos csepp- golyókban. Nem menekülsz! Nem is akarsz. Jól tudod, hogy erre lettél: jókedvvel szolgálni mindenkit, aki hozzád benéz véletlenül vagy testvért keresve. Arra lettél, hogy a közös embersúlyt cipeld. Most is, akárcsak régen, gyerekkorodban, ahogy a hold a fenyők csúcsán fénylett és a csillagok a fenyőágak végén csillogni kezdtek, most is, kint a mozgó ágakon testvér-szempárok égnek fényben, mosolyban, könnyben, az élet örök karácsonyfája néz feléd, hogy gyerekkacaj és halálsóhaj között megéld a sok-sok ember életének lényegét és így magad. így magad a zöld fenyők ember-csillag-szemekkel ékes karácsonyfalombjának függönye mögött. Hazafelé Éveknek előtte üyenkor, ősszel Mindenszentek és Halottak Napja után csuktad le szemedet e világnak, Anyám. Homályba veszett Szállás-Puszta, a szülőhely, a vadászház, iskola, erdő, templom, úgy ahogy homályba merült Tolna-Tamási, a házunk (születésünk helye) s a környék. Hol van már Balatonfüred és Budapest? Aki úgy utazik, mint te s ahová te utaztál, onnan már mindez csak melegét vesztett múlt. Urnádban a porod szerényen pihen. Kimerült test! Kilencvennégy év fáradtsága szunyókál abban, ami utánad a családi kriptába temetni maradt. Szíved alatt egykor sejttől-sejtig kötögetted négy élő gyermekedet, míg szapora ujjakkal horgoltad ránk a ruhácskát. Türelem, gond aggódás vette körül férjed és két gyereked kiragadta kezedből tolvajként a halál... percek öltése, napok fonala, mély örömök, gyászok, könnyek s mosolyok
