A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-07-01 / 7. szám
295 a község felett a dombon, hol az eltűnt vár körül a sánc nyoma még valahogy látszik, — menjünk hát, karikázzunk végig az Öreg-utcán, vetjük a port gyors lábbal, vagy készítsünk íjat somfából és nyílvesszőt, íme itt van a nád, bodzából vágjunk kupakot rá és hegynek jó lesz egy elírt vastoll is, - vagy inkább készítsünk csúzlit, - nincs vége a sok-sokféle örömnek, hűs tejet is ihatunk Halászéknál, vagy adnak majd almát nem messze Gonozdon, - a folyópart is hívogat, bokrai közt a fácán megbújva lapul, rajta, elő a Flóbert puskát, lövöm is már a fürge kakast, remélve, hogyha megmutatom, apám vállamra teszi kezét, — így élek magyarul egy évben egy hétig, hogy legyen erőm élni utána tizenegy és háromnegyed hónapon át. Gyerekkori Barokk Ő gyerekkorunk furcsa eredetű barokk Áhítata! Az álmos falu felett a tornyos templom egybehívta gyerekeit és mi, a kis elemisták térden szorongtunk a kemény köveken irigy szemmel kísérve szerencsés társainkat, akiknek a vasárnapi minisztrálás jutott. Róluk réveteg szemünk a gyertyatartó Angyalokra tévedt, akik áhítatos arccal az ég felé repestek, de fölnyúló karjuk meglebbentette könnyű arany-ingüket és meztelen combjuk rózsaszínben villogott a szúette padokban üldögélő nép és a köveken térdeplő aprónép felé, - talán itt ért az első testi kísértés minket, vásott kis ártatlanokat, - a Szentek mind az Égre mutattak vagy épp odaszálltak, fölülről néztek le ránk, az elérhetetlen magasságban éltek. Jézus is, hol pufók kisbabaként ült Anyja karján, hol meg csupavér, csupakín áldozatként függött, mint aki már sohasem akar leszállni a keresztről. Mennyi út, keresés, kegyelem kell ahhoz, hogy az ember úgy találkozzon Vele, mint Megváltójával, Utitársával, Napi Kenyerével és Megbocsátó Istenével! Ennyi festett-arany, fárafestett-márvány, ennyi mű-mennyország és mű-szépség között mégis, úgylehet, hogy a sorsunk kezdetén a mozgás vágya, a fölfelé-lendülés öröme ebből a Barokk-élményből ered. Romaneszk Pannónia fia vagyok én, a régi római kolónia a szülőföldem. Kétszeresen vagyok római, hiszen a római Egyházba születtem. Láttam hazám római romjait, a régi Róma összes oszlopát, falát, szobrát, romános félkörét. A szabály, a rend, a biztonság nevelt. A négytornyú templom ott, Pécs városa felett. A pécsi jezsuiták romaneszk temploma. Spreitzer tanárunk latin syntaxisa. Pécs, Mecsek, meredek hegyi dűlők, szigorú Atyák, templomos élet, rend, fegyelem és Isten, aki a mi Atyánk. Jóság vett körül, szeretet, bölcsesség, figyelem. Aggódás, férfias gond és az a szent szerelem, mely az Égből száll a földre és itt-ott egy ember szívében talajra talál: tanáraim, nevelőim, példátok erős, mint az élet, erős mint a halál! A Székesegyházban bérmáltak: Virág Püspök az Egyház szentolajával megkent és bíztatott, hogy az Isten Lelke jár majd velem, ha kérem és követem. Félkörös ívek tartották a falakat, ajtókat oszlopokat. Jártam azóta Parisiumban, Londoniumban, de pécsi Székesegyház, kamaszkori nevelőm, szívem megdobban, ha ívedet érzem messziről, ahogy keményen izzanak a pécsi nap alatt. Gótika Rouenban, Párizsban állnak ezek a házak, az Ég földreépített Templomai, ezek vigyáznak a szabályra, mértékre, harmóniára, amelyet Isten mértéke kölcsönként emberkézbe és emberszívbe adott. Ezekből az Istenházaiból éltek egykor a józan hétköznapok és ünnepi vasárnapok. Ó, németországi Ulm ötszázhúsz lábnyi csipketornyai! Az ember megáll, fejét fölemeli, míg izmai remegnek a szokatlan hátrafordulástól és a torony, mint a nyíl az égbe, sötéten a kék égbe hatol. Ó, kölni Dóm, akit (lelkes lény vagy) a hit és kegyelet ezerkétszáz után kezdett és csak ez a kor fejezett be! Égbeszökő tornyok, merész ívek, vésett kő, bátor lélek, hit és remény és büszke szeretet, Te Élő Szobor, évszázadok tükre, élet mértéke, sorsok mérlege, e gyenge utókor lélegzetfojtva járja külső kerületed 1
