A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-07-01 / 7. szám
294 a tömeg és sietünk megrendezni a jóság csöpp kicsi játékát, "kenyér és leves” vacsorát rendezve takarónak. Amit a vacsoránkra (a magunkéra) kiadnánk, azt megajánljuk a "szegény” asztalnak. Hol az az asztal? Az éhes tömegek gyomra korog, a Föld nyújtja a termést, a bőség mosolyog itt és az éhség vonít ugyanott, vagy két lépésre odébb. Befejezted "kenyér és leves” vacsorádat? Ha hazamentéi, a fagyasztót ki ne nyisd! Senkise látja? Senki, ha nagy szeletekben kanyarítod a sonkát? Emlékszel-e még, tegnapelőtt, vasárnap, "templom után”, a vacsorádnál hogy teletömted a bendó'd? "Jóllaktam - nyögted - nem tudnék lenyelni egy morzsát sem!” - "Na, még egy falatot”, bíztattak és te is meg mi is mind kétszer annyit ettünk, mint amire szükségünk volt. Emlékszel?? Vasárnap, a "templom után” elettük a szegények, a nincstelenek, az éhesek elől a mi vacsoránkra az ő vacsorájukat is. Ember Mindenekeló'ttt személyiség vagyok, egyedülvaló, boldogan egyéniség, aki átadja magát és szolgál, barátaim, egy tudok lenni veletek, akár országhatár a mérték, akár egyház, a nagyvilág, - ahova küld a küldetés, a felelősség és a tudat, hogy ott a helyem, hát oda kell mennem, ott élnem, helytállnom és nem, barátaim, nem ülhetek le tétlenül siratni magam, hogy jaj, ha nem lett volna háború és nem lett volna menekülés és nem lett volna ez meg az, — lám, barátaim, mindez megtörtént és mindezzel együtt, mindez után kell élni, helytállni, teremni: elsősorban magunkat oly egyéniséggé, mely megél ebben a világban is, - nem mintha az ember elfogadna mindent ebben a világban; sok mindent kínál, amivel szembe kell fordulni, de élünk, lélegzünk, ver a szívünk, előre kell néznünk, nem hátra, hogy fölcicomázzuk az elsüllyedő múltat, mely így egyre fényesebb lenne, egyre kevésbé igaz az emlékezés nagyító és szépítő prizmái alatt, - előre néz hát az ember és megy az útján, melyre sorsa (Istene) állította, küzd, bízik mert mindennek van valami értelme és izenete és teneked, aki ember vagy, személyiség, egyedülálló, soha újra nem létező egyéniség, neked van a legtöbb jogod ahhoz, hogy megvalósítsd küldetésed Karakószörcsögön, Tamásiban, New Yorkban, a Lappok földjén, Kanadában, Belgiumban, vagy bárhol, ahol lakni lehet, mert ember vagy, az Isten arcamása, az ö küldetésében a föld lakója, a teremtés csúcsteljesítménye: ember! Fohász a föltámadt Jézushoz Életed fénye a fény életemen. Árnyék vagyok én magamban, elesett árnyék. Benned lettem ember, aki áll. Egykor a halál zsákmánya, ma Jeleddel a homlokomon, a szívemben, lebirom a halált és élek, Benned. Te vagy az Élet. Kereszted árnya felett feltámadt élet, Jézus, Te vezetsz, Te izensz, Te fogod kezemet, Te bíztatsz, igazítasz, fedsz, mosolyogsz rám, sírsz velem s áldod Isten-Atyánk, aki vigyázza az ember sorsát és szereti azt, aki Fiát a szívébe fogadja. Élj a szívemben, egész életemben Te légy az a központ, aki irányít, elmond mindent, ami lényeg. Élek, mert Te élsz bennem. Élj bennem, hogy éljek. Add, hogy ne magamnak, csak Neked éljek. Tizenegy és háromnegyed hónap Tizenegy és háromnegyed hónapot idegenül élek, de egy hetet, őszi időn magyarul. Ilyenkor visszalopom magamat a régi gyerekkori helyre: Tolna Tamási határán járkálok a pajtásokkal vagy apámmal megyünk vadászni, vagy ki a vadaskertbe az osztálytársakkal Vas Gereben fájához meg a tóhoz békákat riogatni, - talán elmegyünk messze a "Lukashegyig” is, hol tányérbél fáklyánk (napraforgó szárba megolvasztott gyertya beleöntve) szolgálja a fényt az üregbe, hol egykor az ijedt nép a török megszállás idején megbújt, - vagy tán ott járunk
