A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-06-01 / 6. szám
259 ott dereng a Nagyfal, - de nem jutott be mégse, mert a kapuk előtt meghal. — Elnyúlik és kinyitva könyvét így pi- heg, — így suttog: Jézusom! és megbocsát mindenkinek. — Mint egy katona oly komoly, testét kihúzza, a lábait egymás mellé helyezte végre, — lecsuk- lik csillogó szeme s beburkolózik a kereszt jegyébe. Halkan hulltak leikéből elő ezek a sorok és látta a szentet, amint kinyújtja kezét: ellenségtől nem bántva immár, de híveitől is elhagyottan. És mégsem árván: Istenével egyesült élete feloldódásában. Mögötte halkan lopódzó nesz hallatszott. Megfordult. Vékony nadrágban, derékig meztelenül, kínai kuli o- sont föl a hajó gyomrából. Szennyes, olajos arcán látszott, hogy lent, a víz színe alatt éli napjait a forró gépek zúgása és kigőzölgése között. Nem látta meg Rezsőt. Óvatosan osont a korláthoz és mélyen szívta magába a hűvös reggeli levegőt. Az első osztály korlátja körül éppen akkor tűnt elő egy idősebb, testes angol úr, rövid nadrágban, könnyű sportcipőben és reggeli tornájához kezdett. A kínai meglátta a kövér urat. Behúzta a nyakát és óvatosan visszacsúszott a lejáróba. Félt szegény, hogy meglátja az utas, hogy undort és meglepetést kelt, hogy feljelentik és büntetést kap, mert elmenekült egy percre a forró gépektől egy kis friss levegőre. Rezső kimondhatatlanul nehéz és súlyos érzésekkel küszködött. Végeredményben mindegy volt, hogy az az angol úr, aki most ott tomászik az első osztályon — hogy utána zuhanyozzon és jó étvággyal költse el kitűnő reggelijét — följelentené-e vagy nem a kulit. Az ellentét kiáltó és szívbehasító volt: ő ehhez a néphez indul, ezek közé az emberek közé, akik megszokták a munka sötét robotját és a lelki éjeket; ezekhez, akiknek sem a saját, sem a Nyugat kultúrája nem adott annyit, hogy felmelegedjenek lelkűk reménytelen sötétségében... 21. C’gy ideig láthatták a távoli, homá- lyos indiai partokat, aztán megint víz, víz, csodálatos tenger. Nagy, áramló nyugalmában volt valami könnyed és gondtalan misztérium; valami nagyság és feledhetetlen gyengédség. Mintha féltette volna életüket ez a hatalmas víztömeg: úgy tartotta gondosan és vitte óvatosan tova hajójukat. Mintha kárpótolni akarná rövidlátó szemüket: nagy, messze, szemmel elérhetetlen távlatokat mutatott. Tenger, kék égbolt, csillagos ég - ezek voltak utitársaik és Rezső nehezen érthette, hogyan tudtak az emberek éjszakánkint bárasztalok mellett fecsegni; reggel, ha a nap kelt, aludni és délután, ha a víz kéken és ezüstösen szikrázott, sziesztázni a fekvőszékeken anélkül, hogy hallgatták és nézték volna azt, ami olyan ritka és mély élményt jelentett: a tengert. Egy este nem tudott aludni. Felöltözött és fölment a fedélzetre. A tenger némán, de örömmel fogadta; a hold ezüstfényű sugárkévéi megcsillantak a tarajos vizen. Csend volt; valahonnan a mélyből a hajó egyhangú motordübörgése verődött föl — a fedélzeten egy lélek sem állt. Rezső a korlátnak dőlt és nézte az Indiai Óceánt.
