A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1978-06-01 / 6. szám

253 karjuk az Isten országát is erőnek ere­jével az emberek jól-rosszul sikerült társadalmi rendszereire; helyenként, koronként, világnézetenként változó munkatörvényekre, szerződésekre le­egyszerűsíteni. Hiszen az Isten országa sokkal nagyobb, ezerszer titokzato­sabb, diadalmasabb, meglepetéssze- rűbb valóság, semhogy holmi nyerész­kedő részvénytársaság szabályaival is le lehetne mérni. az a hír terjedt el róla, hogy megz< M ikor Jézus szegényen, önzetlenül elkezdte hirdetni Istent, az Isten országát, mégpedig olyan buzgón, hogy még evésre sem maradt ideje (Mk. 3, 20), övéi fölkerekedtek, hogy erővel hazavigyék, mert az a szóbeszéd járta felőle, hogy elvesztette az eszét. Az í- rástudók a népnél is jobban lévén in­formálva, más magyarázatot adtak a dolognak: "az ördöggel cimborái", — azaz képmutatót, csalót láttak benne. Valaki ezt a szellemes megjegyzést tette: Két esetben fogják rád az embe­rek, hogy bolond vagy: ha elosztod va­3. Ami pedig a harmadik csopor­tot illeti, csak ennyit: "keressétek első­sorban az Isten országát s annak igazsá­gát" (Mt. 6,33). Minket, embereket sok minden nyugtalanít, "pedig csak (ez az) egy a szükséges" (Lk. 10,41-42). Mert mit is ér az, ha valaki törté­netesen az egész világot megnyerné is, ő maga azonban belepusztul sokféle gondjaiba és halaszthatatlannak vélt ezernyi-ezer elfoglaltságába?! áradott... (Mk. 3,21) gyónód az emberek között, és ha Is­tenről beszélsz. — Pedig a szentek ép­pen ezt a kettőt tették. Szétosztották mindenüket a szegények között és szüntelenül hirdették az Istent. A világ fiai persze csak fejcsóválva nézték. Bolondoknak nézték őket, vagy rájuk fogták, hogy képmutatók. Kezdjen el valaki hinni, vallásosnak lenni, rögtön kezdődik a gúny, a kriti­ka. A hívőnek készen kell állnia erre ma is. "Hiszen mindaz, aki buzgón a- kar élni Jézus Krisztusban, üldözést szenved" (2. Tim. 3,12). METYKÓ EDIT BOLDOGSÁG - SZÁZHUSZONHATÉRT Előbb toporzékolt, azután könyörgött később sirt. Könnyei fényes csíkot rajzoltak fehér bőrére. Végül nem szólt, nem sírt, nem is kért semmit, csak ment mellettem kétségbeesetten. Ránéztem és csaknem sírni kezdtem. Láttam benne régi önmagam: én is könyörögtem, sírtam és nyafogtam és nem volt nálam boldogtalanabb e földön. S az én jó Anyám megvette nekem a Boldogságot. Hát kinyitottam én is kemény szívemet s lapos erszényemet s megvettem neki én is a Boldogságot Százhuszonhatért. 1970. december I

Next

/
Thumbnails
Contents