A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-06-01 / 6. szám
245 világ, kiszolgáltatva — sokszor teljesen védtelenül. Én boldog vagyok, hogy éppen most, a mi századunkban élhetek. Ennek a boldogságnak az oka pedig: az Oltáriszentség... Bár ezt a szentséget Jézus az utolsó vacsorán alapította és így egyidős a kereszténységgel, mégis a mi századunkban vált igazán Mindennapi Kenyérré... Szent János evangéliumának hatodik fejezetében olvashatunk először Jézusról, mint az Élet Kenyeréről az Eu- charisztiában. Ott olvassuk, hogy mikor megígéri, hogy szeretetének bizonyítékául Önmagát adja eledelül, akkor a tanítványok közül sokan elhagyták e szavakkal: ’’Kemény beszéd ez! Ki fogadhatja el?” Kemény beszéd?! Dehogyis kemény! Puha és édes, mint a szeretet, a jóság. Jézus nemcsak emléket akar hagyni maga után, hanem Ő maga maradt itt velünk. Nemcsak emlék, hanem dobogó szívű, csodás Valóság! Harmincegynéhány évvel ezelőtt, mikor a nálam 11 évvel fiatalabb unokatestvérem elsőáldozásra készült, az édesanyja panaszolva mondta nekem, talán nem is kellene elsőáldozáshoz engedni a kicsit, mert ”a gyerek még nem érti”... Megvigasztaltam, hogy ez ne tartsa vissza, mert maga a római pápa sem érti... Hogyan is mondja Szent Tamás egyik legszebb himnuszában, a ’’Pangue Lingua”-ban? Ad firmandum cor sincerum sola fides sufficit = de a tiszta szív nyugodtan a hitre támaszkodik... Nem értjük, de hiszünk benne. Hisszük, hogy itt van velünk, nemcsak jelképben, nemcsak emlékben, hanem éppen úgy, mint mikor majdnem kétezer éve itt járt köztünk a földön. Sokan mondták már, milyen jó lett volna akkor élni és személyesen látni Jézust, találkozni Vele! De hiszen ma is találkozhatunk Vele — és naponta találkozhatunk Vele! Hát ez az, amiért én boldog vagyok, hogy most élek. Mert nekem természetes, hogy naponta magamhoz vehetem Őt, hogy mindennapi Kenyeremé vált. De a napi szentáldozás ’’divatja” nem is olyan régi. Uj amerikai szentünk, a kétszáz éve született Seton szt. Erzsébet-Anna, hiába volt apáca, rendalapító, még ő is csak külön engedély alapján vehette magához imádott Jézusát az Oltáriszentségben. És mi? Valahányszor szentmisét hallgatunk, mehetünk áldozni is. Hogy nem vagyunk rá méltók? Persze, hogy nem vagyunk rá méltók. Meg is ismételjük a kafarnaumi százados szavait minden szentáldozás előtt: Uram, nem vagyok méltó... Sokan meg azt a kifogást hozzák, hogy ha naponta megyünk áldozni, megszokottá válik és nem tudjuk kellőképp értékelni a szentáldozás kegyelmét... De a szentáldozás kegyelmének értékeléséhez még a legtudósabb szentek is olyanok, mint az értetlen csecsemők. - Hogy megszokottá válik? Lehet. De Jézus azért adta testét ételül és Vérét italul, hogy éljünk vele! És a kenyér akkor is táplál, a bor akkor is erősít, ha nem gondolunk oda, amikor esszük vagy isszuk. Eszem Jézus Testét, iszom Jézus Vérét és ha nem is gondolok rá kifejezetten, akkor is érvényes az ígéret: Aki
