A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
* egyes hitoktatók buzgóságát vagy, engedve a hatóság nyomásának, az eredményesen dolgozó hitoktatót másik plébániára helyezték át. A templomi keresztény hitoktatás sorsa — a hitoktatók buzgóságán kívül - általában a helyi szervek magatartásától függött. Ha a papnak sikerült jóviszonyt kialakítani a helyi állami szervekkel, a templomi hitoktatás miatt sem volt nehézsége. így aztán az országban egymástól egészen eltérő helyi helyzetek alakultak ki — aminek a központi politikai vezetés természetesen nem örült. Egységes normák kialakítása és a helyenként "túl jól sikerült" hitoktatás korlátozása érdekében az állami szervek követelték a püspököktől, egyezzenek bele a templomi hitoktatás szabályozásába. Ennek fejében felajánlották, hogy a de facto kialakult templomi hitoktatást a maguk részéről hivatalos hitoktatási lehetőségnek tekintik. A szabályozásról szóló megállapodás — némely püspök tiltakozása ellenére — 1975. nov. 15-én jött létre és 1976. januárjában lépett életbe. Bár Ijjas, kalocsai érsek, az 1975-ös püspöki szinoduson örvendetes eseményként jelentette be, hogy Magyarországon sikerült az állammal a templomi hitoktatás kérdésében megegyezésre jutni, hamarosan kiderült, hogy ez a megegyezés hátrányos az egyházra. A helyi szerveknek adott végrehajtási utasítás ugyanis a megegyezés szövegét a teljes megszigorítás irányában értelmezte. A templomi hitoktatás időpontját az év elején be kell jelenteni a helyi hatóságnál. A jelentkezőkből csak két korcsoport alakítható: egy a 6-10 és egy a 10 évesnél idősebbek részére. Újabb csoport csak akkor alakítható, ha az előzők létszáma a 35-40 főt túlhaladja. A lehetséges hittanosok számát kétszer két 40-es csoportra, vagyis összesen 160 gyermekre maximálták. Előírták, hogy a hittanórák egyikét vasárnap, az ifjúsági mise után kell tartani. Az állam megbízottja, rendszerint a helyi iskola igazgatója, a szemléltető eszközök használatát ellenőrizte — ez azonban inkább a jelenlévők személyének és számának szólt. E hátrányos utasításokból világos, hogy az egyházpolitikai vezetés radikális i- rányzata a rendezés ürügyén a templomi hitoktatás teljes elnyomására törekedett. Az állami egyházügyi hivatal egyik tisztviselője a hivatalos irányelvekkel ellentétben álló titkos utasítással akarta a hitoktatókat névlista beadására kötelezni. Az oktatást "ellenőrző" igazgatók a hittanra járó tanulókkal és szüleikkel szemben kezdték alkalmazni az iskolai hitoktatás lemorzsolásánál sikerrel kipróbált diszkriminációs és megfélemlítő módszereket. Kádár Jánosnak a Szentatyánál tett látogatása óta ezeket a megszorító eljárásokat némileg mérsékelték. Nem ragaszkodnak a két alsós-két felsős csoportbeosztáshoz; a hitoktató kérésére a négy csoport másfajta kor-összetételét is megengedik, sőt indokolt esetben egy ötödik csoport alakítását sem zárják ki. Nyomós okból a püspök megengedheti a vasárnapi diákmise után esedékes hittanóra hétköznapra helyezését. Az állam ugyan fenntartja magának a jogot annak ellenőrzésére, vajon a templomi hitoktatás keretében valóban vallásos ismeretközlés folyik-e, mégis, a jelen helyzetben ezt az ellenőrzést a püspökök hatáskörébe utalja. Lékai László, bíboros prímás, a Vatikáni rádiónak adott interjúban azt mondta, hogy a legtöbb plébánián a hittanosok száma nem is emelkedik 160 fölé. Statisztikai becslés alapján a plébániák 45%ában, melyeknél a hívőszám nem több, mint 1500, valóban nincs ennél több számbajöhető fiatal. A plébániák 55% -ának ez a keret azonban kevés. A magyar plébániák legnagyobb csoportját épp a háromezernél magasabb hívőszámú, nagy- vagy mammutplébániák alkotják. A 228