A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
213 lefekszenek a tó jegére: Inkább itt döglünk meg, de nem bírjuk már tovább... Egy párat megrugdalunk, felkel és jön, a többit úgy kell húzni a jégen. A holdvilágos éjszakában lassan előtűnnek a vagonok. Lassan odaértünk valamennyien. A vagonokban is cudar a hideg, van is kályha beszerelve, de tüzelő?... Néhányan vállalkoztak rá, hogy szereznek fát, de honnan? Azt hiszem, néhány kerítés sínylette meg a beszerzést... Szóval, nemsokára duruzsolt a kályha, a szél is kinn rekedt, egymást is melegítettük, így valahogy kibírtuk reggelig. Délelőtt folyamán valami lökést éreztünk és mozogni kezdtek a vagonok. Valami alkalmi tehervonat elindult velünk, persze csak a következő állomásig. Ott aztán álltunk, néha félnapot vagy egésznapot, éjszakát, míg akadt valami teherszerelvény, a- mely valameddig tovább vitt. Mikor megérkeztünk egy-egy újabb állomásra, kántorunk összeszedte az énekkarát és felcsendült a gyönyörű himnusz: Dicsőít Téged, nagy égi Teremtő... Szép volt, nagyon szép... Az állomásokon őgyelgő oroszok - voltak mindenütt szép számmal - o- dajöttek és áhítattal hallgatták, sőt, kivétel nélkül mindenütt kérték, hogy ismételjük meg. A mozdonyokról szereztünk szenet, volt már tüzelő, Dél felé is mentünk, enyhült a hideg. - Pokrócba burkoltan sétáló foglyok jelentek meg a vagonunk előtt, fel- alá járkáltak. Ez volt a mindennél szebb Szentségimádás... Ilyenkor a vagon ajtajában álltam és kezemben tartottam azt a kis tokot a benne lakó Úrral... Szabadok vagyunk, visznek Haza... A hadifogoly szóból tovarisch, bajtárs lett, a felügyelő orosz katonáknál nem volt fegyver... Mikor Mariupol-ban feljavultunk, ott azt mondták: az imádság mindenkinek a magánügye. És... és mégis... most miért ez a sok himnusz, az önkéntes szentségimádások, a nagyon is magunkba szállt lelkűiét? Tudom, magam is éreztem... Hiszen megyünk haza... De... csak két betű, de ebben a két betűban nagyon sok bizonytalanság van... De mire megyünk haza? Mikor elhoztak, láttuk, hogy mi maradt utánunk... Kellett és talán igazán most kellett könyörögni a Szeretet Istenéhez, hogy segítsen minket... Talán egy hétig tartott ez a lassú haladás alkalmi vonatokkal. Az egyik állomáson befutott egy teljes hazaszállítandó volt hadifogoly-szerelvény mintegy kétezer emberrel. Meghallottuk a magyar szót és percek a- latt úgy összekeveredtünk, hogy ember legyen, aki szét tud válogatni minket. Az orosz vezető tiszteknek főtt is a fejük, most mi legyen - az összes ember vagonszámok szerint volt lajstromozva. Azt ajánlottam nekik: A- kasszátok a mi három vagonunkat a szerelvény végére és garantálom, hogy tíz perc múlva mindenki a maga vagonjában lesz. így is lett. Most már akadálytalanul haladhatott a transzport. Minden nagyobb állomáson, ahol megálltunk, felhangzott a himnusz: Dicsőit Téged, nagy égi Teremtő... és mindenütt ismételni kellett, követelte az orosz nép. De ekkor már nemcsak az a kis kórus énekelte, hanem az egész transzport... így jött végig az ateista, de az egyszerű szívekben nagyon is hívő Oroszországon dicsőséggel, tisztelettel, imádattal Hazánkig az Ur Jézus... f E S OTTHON. - Az állomáson ott volt a fél város. Mindenki várt vagy remélt valakit. Az örömkönnyeket, a szívek érzelmeit, az öleléseket leírni... nem tudom. - Aztán lassan-lassan kiürült az állomás. Mindenki elment, a lámpákat leoltották és én ott maradtam egyedül... Nem várt senki... Nagyon fájt a szívem. De Valaki velem volt, az Aki jobban szeret, mint szeretni tudom magam... Kezemmel nagyon magamhoz szorítottam és megindultam a Barátok- temploma felé. A kapu már zárva volt. Leültem egy kőre. Ott ültem. Hogy meddig, hogy mit éreztem, talán jobb is, hogy már nem tudom... Hideg, december végi éjszaka volt. Megborzongtam. A kertajtónál sokáig álltam. Megnyom- jam-e a csengőt? Megnyomtam... Leírhatatlan volt a viszontlátás öröme... Kiderült, hogy csak másnapra vártak. - A nagy-nagy örömbe keserűség is vegyült... Át kellett adnom Kincsemet... A tabernákulumba zárták. I
