A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
212 ját?... Elővettem a kis táskát és eléje tartottam. Letérdelt és nagy áhítattal megcsókolta. — Visszamenet a lámpa fényénél láttam, hogy folyik a könny az öreg ráncos arcán. És itt belül: Az Oltáriszentség úgy élt bennem, mint arany szentségtartóban, a- hogy a tabernákulum fölött fényes ragyogásban áll. Körülötte számtalan gyertya, alatta sok-sok ember térden... Ilyenkor nem mertem felnézni Rá... Utána tömjénfüstbe burkoltan, orgonaszó és a nép dicsőítő éneke mellett tűnik el a tabernákulum ajtaja mögött. És... és most. - Igen, a politikai büntetőtábor nem templom... Az én piszkos rongyaim nem aranyos palást... Az én szívem nem tarzíciusi, vértanúságra kész, szeplőtelen szív... És mégis, az Ur itt van a rongyaim alatt, egy bűnös emberi szív fölött... Most értettem meg, miért kellett istállóban születni a Megváltónak aranyos palota helyett... Egy magányos helyen, talán hangtalanul... Uram, egy gyenge, nyomorult, bűnös ember vagyok. Te tudod. Adj erőt, hogy méltó lehessek szent Tested hordozására, hogy soha ne bántsalak meg semmivel. Igen, segits, hiszen nem nekem szól a megkülönböztetett tisztelet. Neked szól, Uram, csak Neked. Ne engedd, hogy a hiúság ördöge megragadjon, pedig néha úgy érzem, jólesik... Uram, nem én, Te vagy... Óh segíts! Uram, megszokom, hogy itt vagy, talán kicsit közömbös leszek. Ilyenkor segíts, hogy teljes fényedben lássalak, a tabernákulum fölött, rongyaim alatt is. Uram, add meg nekem, hogy mindenkit Veled szeressek, még akkor is, ha bántanak. Ne engedd elfelejtenem egy percre sem, hogy nálam vagy. És mégis: Ki ne adja a kezéből, legyen Tarzícius - fülemben cseng Augusztin atya búcsúszava. Pedig az embernek szükségletei is vannak, azután a türelme is elfogy... ilyenkor meggondolatlanul érez vagy beszél... U- ram, mit tegyek?... Minden tetted, munkád, pihenésed imádság legyen - súgta egy belső hang. Úgy tettem és lassan-lassan szűnni kezdtek a kételyek, a belső vívódások. Előfordult még néha-néha egy-egy kisebb botlás, de az őszinte bánat megnyugvást hozott. A Jacinovatka-i haláltáborban vasárnaponként közösen imádkoztuk a szentmisét — volt egy Misszálénk. Ott nagyon kellett, hiszen senki sem tudta, ki a következő az A- kócosban... Mariupol-ban feljavultunk 20-30 kilót. A közös ima elmaradt. Az mindenkinek magánügye - volt a válasz. A büntetőtábor bizonytalanságában ismét imára kulcsolódtak a kezek... Esténként szobatársaim kérték, hogy áldjam meg őket a kis szentségtartóval. Keresztet vetettem vele és kértem a benne lévő Urat: vigyázzon ránk és mindannyiunkat vigyen haza szeretteinkhöz... Mindenki térdelt. Magam is. Igen, megint kellett az isteni irgalom, vígasztalás, szeretet... E gyik éjjel felrázott valaki: Jöjjön azonnal, új ruhát kap, holnap indul haza... Felriadok és csak lassan érzem át, mit jelentenek ezek a szavak. A többiek is felébredtek. Transzport reggelihez! - hangzott hajnalban... Ott álltunk a kapu előtt vagy harmincán, kint teherautók vártak. Egyenként olvasták ki neveinket a táborból. Mikor a kocsik elindultak, szívbemarkoló volt nézni az ottmaradottak fájdalmát, ahogy integettek, zokogtak a szegesdrótok mögött... Sztalino. A tábor, ahova érkezünk, nincs szögesdróttal körülvéve, csak közönséges kerítése van. Teljesen üres, az a 3-4 fegyvertelen orosz katona azzal fogad: Skoro Po- jedish Domoj - hamar mentek haza... Aztán érkeztek ide máshonnan is, lassan-lassan lettünk úgy háromszázan. A létszám azonban naponta változott - csökkent. Itt is működött az NKVD és akit hívattak, azt többé nem láttuk. A később érkezettek között volt egy kántortanító, ö is megtudta, hogy a táborban itt van az Ur... Kiválogatott 70-80 jóhangú foglyot és betanította velük Beethoven gyönyörű himnuszát, a Dicsőséget, mégpedig négyhangra. Sokáig gyakorolták és a végén már egészen jól ment. Néhány nap múlva egy este Proverka, sorakozó a kapu előtt. Átestünk még egy ú- jabb hátizsák vizsgálaton, aztán... Aztán megindult a menet a Haza földjét jelentő vagonok felé. Messze vannak és cudar a hideg, mínusz 39 fok Celsius. Befagyott tavakon haladunk át, de megyünk. A csüggedtebbek
