A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1978-05-01 / 5. szám

209

EGY VOLT HADIFOGOLY ÉLMÉNYEIBŐL:

VELÜNK VOLT AZ ÚR...

A

z asztalom előtt ülök, kint sötétedik.

Csend van... Kezemben egy levél — ma érkezett. Nagyon, nagyon messziről. Mintegy harminc esztendő távlatából, valahonnan, onnan a Duna mellékéről... Augusztin atya küldte...

Nézem, olvasom, forgatom... és valami fojtogató érzés szorítja össze a torkomat... Nyúlok az imakönyvem után, abból is előkerül egy papír. Kopott, ceruzával írott... Ezt én írtam valamikor. - Elfátyolosodott szemem valahogy kibetűzi... így hangzik: 1948. okt. 17. Édes Enyém! Ma ért a legnagyobb boldogság egész életemben. A szívem fölött függ egy kis tartóban az Oltáriszentség... Az Atya elmegy és nálam hagyta a Szentséget. Leírhatatlan az örömem. Nagyon vigyázok Rá. Betölti az egész napomat a Vele való e- gyüttlét. Beszélgetek Hozzá. Rólad, enyéimről, fogolytársaimról. Imádkozom Hozzá és nagyon-nagyon boldog vagyok. - Aki a parányi szentostyákat konszekrálta, azzal adta át, hogy vigyázzak rá: Maradjon maguk között az Ur... Augusztin atya volt. öt másnap elvitték, mi maradtunk.

L

ehunyom a szemem, a lelkem a múltba 1 száll... Hogy is történt?... Mariupol, a minta tábor. - Valamikor 194748 telén vittek egy csoport hadifoglyot a mintatáborba a jasinovatkai haláltáborból. Oda ezerötszáz fogoly érkezett, ezerkétszáz ott maradt az Akácos-ban. Ezeket elvitte a járvány. Most ott nyugszanak. Mi voltunk a maradék, akiket most vittek...

Szomorú menet volt ez. Letörve, lefogyva 28-30 kilóra, fogatlanul... Ja, 3040 fokos hidegben, napi nyolc órát dolgozni a szabadban, rongyokba öltözötten, kellő élelmezés nélkül. Úgy néztünk ki, mint egy koldus-csoport, halálfejes csontváz-légió.

Ez a tábor nagyban különbözött az e- lőbbiektől. Itt már ágyban aludtunk, szalmazsákunk is volt, nem volt tetű... Az udvaron

virágok, megfelelő élelem, úgy hogy lassan- lassan feljavultunk... Ősz eleje lehetett, akkor már napok óta terjedt a hír, hogy hazamegyünk.- Mindenki tudott valamit. Az e- gyik ezt mesélte, a másik azt látta... Aki a raktárban dolgozott, mondta: új pufajkákat, ingeket, gatyákat, kapcákat hoznak a táborba. Ismét mások: fahordók érkeztek és ezeket töltik feldarabolt, besózott marhahússal. Az alumínium-öntők kétezer darab csajka öntésére kaptak rendelést. De a legbiztosabb híreket mégis a vasútnál dolgozók hozták: valami húsz-egynéhány vagont készítenek e- lő, mindegyikbe üres benzines hordók jönnek ivóvíznek, a vagonok sarkába toalett tölcséreket, vizelő csatornákat szerelnek. Az e- gyik vagont konyhának szerelik fel, jöttek ü- res vagonok is, valószínűen élelemnek.

Az egész tábor lázban volt. Ez már biztos, ez már a transzport... Megyünk haza!... ölelgettük egymást, aki akivel találkozott... Megyünk haza! - Meg tudod-e érteni, kedves Olvasóm, mit jelentett nekünk akkor ez a két szó?... Annyi év keserve után!...

P

roverka! Sorakozó a tábor udvarán! Ott álltunk már vagy félórája, amikor jött egy orosz bizottság és azt parancsolta, hogy akinek a nevét olvassák, lépjen ki a sorból... Valami megmagyarázhatatlan félelem fogott el mindannyiunkat... Elsőnek az én nevemet hallottam és kiléptem. Még sokunkat kiszólítottak, aztán a többieket visszazavarták az é- pületekbe. A kiválasztottaknak azt mondták: csomagoljunk, mert félóra múlva indulunk... Hogy hová?...

Amikor megállt a vonat, a kívülről lezárt vagonokat kinyitották. Ki a vagonokból!, hangzott. Géppisztolyos alakok álltak körül és valami tábor felé vezettek. Amikor odaértünk, láttuk, hogy egy Zakluchenniy láger (politikai büntetőtábor) előtt állunk... Nyolcszoros szegesdrót kerítés, a közepén 3 méteres, átláthatatlan deszkafal, a drótok