A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
207 megszűnt a lehetősége a különféle katolikus mozgalmak, szervezetek, sajtó stb. kötetünkben már korábban ismertetett támogatásának. Kétségkívül azonban a szekularizáció gazdasági és közjogi vonatkozásai nem az egyház létét, hanem csak létezési formáját érintették. Ennek az amúgy is évszázados késéssel bekövetkezett — polgári, liberális jellegű — szekularizációnak a megértéséhez az egyház önvizsgálatára is szükség lett volna”. És itt Gergely a Vigília 1975. áprilisi számának vezércikkét idézi: ’’Arról volt szó, hogy legalább most tudatosan reflektálni kellett volna arra, mekkora felelősség terheli az egyházat is a történtekért” (276-77). Gergely végül hozzáfűzi, hogy ”az új adott helyzetből folyó tanulságok levonására csak XXIII. János és a II. Vatikáni Zsinat után kerülhetett sor.” Ide kívánkozik még Gergely Jenő egy interjúban elhangzott válasza, a- mely kissé pótolja hiányérzetünket, amikor e könyvet letesszük. Az Élet és Irodalom 1977. nov. 26-i száma közli az interjút Útkereső katolicizmus címmel: Pesti Jánosnak válaszol Gergely két szóbanforgó könyvének tematikájáról. ’’Mintegy tíz éve — állapítja meg Gergely — az egyház is örömmel látja saját története korrekt — marxista — vizsgálóit. Már magától értetődik, hogy az állam és az egyház viszonya - épp a közös jelen javára — a múlt objektív kritikai megemésztése révén érthető meg mélyebben. A tudományos elemzés remélhetőleg még inkább előmozdítja a közeledést. Esetenként persze kísért még a múlt: amikor a klerikális reakció elleni küzdelem jegyében és ürügyén az egész egyház és a vallásos állampolgárok becsületébe (is) tipró módon folyt a harca. Népi demokratikus államunk pedig — inkább okkal, mint anélkül — úgy vélhette, hogy az egyház volt (mindenekelőtt a katolikus) a korábbi rend egyik legszilárdabb támasza, következésképpen gazdasági és részben közéleti hatalmát föl kellett számolni. Ez még felfogható a szekularizálás elkésett változatának gyors végrehajtásaként is, de módszereivel, eljárásaival ma már egyik fél sem büszkélkedik”. Gergely Jenő könyvei sok érdekes adattal szolgálnak a tegnapi katolicizmus megértéséhez. Ha ítéleteivel nem is értünk mindig egyet, a magyarországi marxista-katolikus párbeszéd jelentős lépésének kell tekintenünk munkái megjelenését. Ahol Gergely Jenő lezáija könyvét, ott kezdi Rónay György mérlegkészítő vezércikke a Vigília 1977. decemberi számában: Hol tartunk? címmel. A Vigília fő- szerkesztője a háború utáni évektől a mai napig felvázolja a magyar katolikusok helyzetének alakulását a szocialista rendszerben. Rónay is említi azt a korszakot, amelyről Gergely írt - a feudalizmussal összenőtt magyar katolicizmust, amelyben azért reformtörekvések is mutatkoztak (pl. Prohászka és Giesswein), majd szól az új helyzetről, amikor ”a történelem radikálisan leoldotta az egyházról gúzsait”. Mindenki talán nem ért egyet Rónayval, amikor kijelenti: ’’Mindenesetre alig vitatható, hogy a magyar egyház magától sosem lett volna képes a testére fonódott gazdasági és társadalmi terhek ledobására”. De hagyjuk a találgatást, és azt is, hogy a magyar katolikusok, a hierarchia is, mennyiben felelősek az elodázott reformokért. A tény tény: a magyar egyház radikálisan új helyzetbe került 1
