A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
208 1945, illetve 1950 után. Rónay talán túloz, amikor a két háború közötti egyházról kijelenti: látszólag virágzó, olykor látványosan virágzó volt, mert hiszen ez a katolicizmus a szórványos szociális reformtörekvéseken kívül is felmutatott sok pozitívumot a lelki megújhodásban; de abban bizonyosan igaza van Rónaynak, hogy a ’’lelkieket tekintve a magyar egyház csak nyert azzal, amit a háborút követő fordulatban vesztett. Az anyagiakat tekintve éppen fordítva: jóformán mindenét elvesztette. Kivéve a templomokat és a hitélet (bizonyos) lehetőségét, tehát a lényeget”. Rónay a további út felvázolásában általában világosan lát és fogalmaz, megemlítve a másik fél, az egyház dialógus-partnerének túlzásait is a személyi kultusz és dogmatizmus éveiben. Talán a katolikus önkritikában néha túlzásokba is esik. Abban — most már visszamenőleg szemlélve a helyzet alakulását — bizonyára sokan egyetértenek vele, hogy a zsinat előtti években a magyar egyház nem tudta kitölteni a szűkös keretek által biztosított lehetőségeket, és hogy nem igen volt ennek az egyháznak koncepciója jövőjéről az új helyzetben. Miután a zsinat utáni évek párbeszédének kibontakozását jelezte, Rónay a jelenről szólva megállapítja, hogy a püspöki székek be vannak töltve s ha ’’nem (is) szűnt meg persze minden baj, de túlnyomó többségük nem az állam és az egyház viszonyára tartozik, hanem (sok közülük) az egyház belső ügye”. Rónay végül azt hangsúlyozza, hogy — jóllehet az elmúlt harminc év alatt nagy utat tettünk meg, — az út nincs befejezve. Az élet további kibontakozását szolgálja a párbeszéd, — ”az álláspontok, kívánságok, igények, lehetőségek kölcsönös, nyugodt és okos tisztázása, elkötelezve a dialógusnak és nyitott kapukkal, hogy Cserháti József immár Európa-szerte ismert tanulmányainak cimével jellemezzük ennek a szintén újtípusú párbeszédnek a módszerét és erkölcsét.” Figyelőnk befejezéseképp Cserháti József püspök Ártott kapuk c. cikkéből idézünk (Vigília, 1977. március): ’’Vallom, hogy csak tudatos, erős kereszténység vehet részt és segíthet a jövő kialakításában. A régebben elhangzott ellenvetésre, hogy a marxistákkal való párbeszéd mindig veszélyes és kockázatos marad, innen adódik a válasz. Keresztény evangéliumi tanúságtételünknek a világban mindig megkísértést és kockázatot kell vállalnia. A veszélyt nem tagadhatjuk, öntudatos híveink azonban tudják, hol vannak a határok; e téren belül az egyedüli biztosíték az eleven hitélet és a keresztény küldetéstudat ápolása. Ehhez az egyház részéről nem propagandára, hanem korszerű teológiára, és mindenki számára hozzáférhető, a jelen kérdéseire választ adó igehirdetésre és sajtóra van szükség. Az i- gazi dialógus csak a pluralizmus elveinek és követelményeinek talajából nőhet ki, és eredményes csak akkor lehet, ha az értékek kölcsönös elismerésére és kicserélésére törekszik”. A fenti írás előadás formájában hangzott el a Vatikáni Rádió magyar adásában a Magyar Figyelő c. program keretében, mely az otthoni katolikus élet jelenségeit kíséri figyelemmel — 1978. január 26-án.
