A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1978-05-01 / 5. szám

203 kessége a patakja. Szép, tiszta, átlátszó viz folydogál benne. A vendégek soka­sága miatt van-e, vagy csak a homokos talaj hibás benne, avagy a szél, azt én nem kérdeztem. Elég az hozzá, hogy a folyócska sima kavicsai lassan bepisz­kolódnak, eliszaposodnak. Ősszel az­tán leengedik belőle a vizet és egyen­ként tisztítják, mossák a féltve őrzött köveket. El se hinné az ember, ha saját szemével nem látná. Gyerekekhez illő szórakozás, de munkásasszonyok vég­zik. Zsákokba, kosarakba gyűjtik a kö­veket és fényessé, tisztává súrolják va­lamennyit egyenként. A kegyelemnek nincs szüksége i- lyen aprólékos gyerekmunkára. Egy­szerre, mindenestül egészen ragyogóvá, szikrázóvá, fehérré tudja tenni egy szempillantás alatt az egész embert tes- testül-lelkestül, szíve rejtekéig. Mégis kell a csiszolás, a magunk mosogatása, az önmegtagadás, a fegyelem, a bűnbá­nót, az alázat, meg az önfeláldozás hasznos fürdőjében. Kell a gyakori ön- vizsgálás, jó a lelkigyakorlat, szükséges a megtérés szüntelen gyakorlása. Hiába tiszták a kövek ”nagyjából', csak le­gyen itt-ott egy-két piszkos, mocskos kavics közöttük, zavarják, elrontják az összbenyomást. így vagyunk cseleke­deteinkkel is. Kell az időnkinti nagyta­karítás a szív rejtekeiben is, hogy sem­mi se zavarja az isteni Látogató tekin­tetét. Se a felebarátét. Ne oltsa ki irán­tunk való bizalmát, reménységét ren­detlen, szennyes megjelenésével. 47 ✓ A japán szerzetesnővérek külön fejezetet igényelnének. Szívesen írnék egy egész könyvet róluk, ha időm en­gedné. Legyen elég ezúttal néhány pél­dával igazolni ezt az állítást. Kezdjük mindjárt Rózával. Gyer­mekkorát a hegyek között töltötte, mint ő mondta: akárcsak a nyúlok a természetben. Ószakába került, ott ta­lált munkát. Ott is keresztelték. Aztán a Jópásztor-apácákhoz ment. Jelenleg egy árvaház gyermekeinek meg a rend­ház nővéreire süt, főz, mos. Életét itt éli le a konyhán és a mosógép mellett. És boldog. Örül az ablaka előtt nyíló virágoknak, ráköszönt a kerti fákon ugrándozó mókusokra, érdeklődve hallgatja a kakukk hangját és eszébe jut szűkebb hazája, mikor a távoli Zaó hegyre leesik az első hó. Szeret imád­kozni. Ott, a konyhában is, munka közben is, mindenütt, állandóan tud Istenre gondolni. Egy-két éve elküld­ték elöljárói a messzi Kjúsúba, majd meg az északi nagy szigetre, Hokkajdó- ba valami fejtágító kurzusra, tanulmá­nyi napokra. Hiszen alig mozdult ki a konyhából egész évben. Életében elő­ször ült hajón! Örült az utazásnak, mint egy gyerek. De amikor hazajött ezt írta: ahelyett, hogy a távoli Kjúsú­ba vagy Hokkajdóba mennék, inkább szeretnék imádságos apáca lenni... 48 7 Vincenda nővér elemista volt, a- mikor nyáron rokonaihoz küldték lá- gatóba Nagaszakiba. Akkor már javá­ban bombázták a japán városokat az a- merikaiak. A rokonok háza Urakami- ban, Nagaszaki keresztény negyedében volt. Hát egyszercsak felüvöltettek a szirénák: légiveszély!. Szaladtak a vé­delem céljára berendezett barlangszerü üregekbe. A gyerekeknek tetszett is az efféle bújócska. - Hirtelen nagy puk­kanás hallatszott. Valami forró, ellen-

Next

/
Thumbnails
Contents