A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1978-05-01 / 5. szám

202 már megszoktuk, hogy a folyóknak nincs "vizszíne”, hogy a tenger olajos és piszkos és, hogy a városok fölött nem igen látszik már az ég. Annál job­ban élámultam azért, amikor egy nyá­ron kirándultam Kamikócsi-ba, a Japán Alpokba. Én nem szeretem az úgyneve­zett ”instant!’ ételeket és italokat (pe­dig szinte csak ilyent iszunk reggel), vi­szont még szakszerűen főzött kávéban sem ittam olyan jóízűt, mint akkor ott a hegyekben. Pedig csak kávéporból, hegyi patak vizével készült, de az aztán víz volt! Oda még nem ért el a szennye­ződés piszkos hulláma. A Kamikócsi másik nevezetessége a kb. 1500 méter tengerszinti magas­ságban folydogáló tiszta folyócska. Ro­mantikus híd járói nyáron is havas hegy­oldalban gyönyörködhetünk kedvünk­re. A folyó vize olyan tiszta, annyira átlátszó, hogy szinte nem is igaz. "Már hazugság számba megy” (mondaná a japán) az ilyen átlátszó, kristálytiszta víz a mai világban. De nem hazugság, hiszen ott folyik a lábunk alatt, még a medre is látszik. A halak úgy úszkálnak benne, mintha akváriumi halak lenné­nek megvilágítva, hogy jobban láthas­suk őket. Ha az eredeti bűn a szivek, a lelkek és a testnek kivételt nem ismerő, az e- gész világra kiterjedő, minden népet, minden egyes embert érintő, átható belső elszennyeződése (elég embernek születni s máris részünk van benne, "megkaptuk” mi is): akkor a Szent Szűz szeplőtelen tisztasága már szinte hazugságnak számitó, hihetetlen szép­ség a romlás közepén. Annyira tiszta, annyira szép, hogy szinte nem is igaz már. Emberileg szólva egyszerűen kép­telenség. S mégis tény, mégis igaz. Ott áll előttünk Mária tisztaságos, büntelen alakja: teste, szive lelke. Mélységes medrében sejteni lehet magának a Szentháromságnak tükröződő arcát. Sőt önnön képünket is megcsodálhat­juk benne: azt a képet, amelyet mind­járt születésünk pillanatában elvesztet­tünk az általános szennyeződöttség következtében, de amit a föltámadás­kor eredeti szépségében fogunk vissza­kapni Attól, Aki minden embert a maga képére és hasonlatosságára te­remtett: szent tisztaságában és isteni szépségében. 46 J Okayama hires város. Nemcsak ar­ról, hogy maga a császári pár is fel szok­ta időnként keresni (rokonaik miatt). Nagyszemű szőlőjét is dicsérik messze földön. Meg aztán van egy parkja, a Kórakuen. Már magában ez a park meg­éri, hogy felkeressük a várost. Mi azonban már elkéstünk. Igaz, nem is Okayama volt a cél. A tenger felől jöttünk s amit akartunk, már szé­pen meg is néztük. De ha már Okaya- mában van az ember, illik benézni a hi­res Kórakuenbe is. Be is kukkantot­tunk. Ősz volt már, kezdett télbe for­dulni a világ, a szezon is elmúlt már. Épp a parkon át folydogáló patakocs­ka kavicsait, köveit mosogatták a be­bugyolált fejű asszonyok. A Kórakuen valóságos miniatűr természet: fákkal, folyócskákkal, dom­bokkal, sziklákkal. Legkevesebb még a virágból van benne. Főleg a buddhista templomkertekben. A Kórakuenben virág is van bőven, hiszen népkertnek készült, nem komor buddhista temp­lom mellé tervezték. A park egyik é­

Next

/
Thumbnails
Contents