A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
198 hogy akaratod (embereken át is) legyen csupa kímélet, csupa megértés, jóság, szeretet, - ó Jóság, Szeretet, Csupa Megértés, Csupa Kímélet, Jó Isten, Te vigyázz rá, - vigyázd repülőjét, léptét, a szavát, a gondolatát, minden tettét és ha esetleg súlyos kéz érné, add át rám annak a súlyát, érjen az ütés engem és őt ne több, mint a símogatás. Elmetszetten Az alkony, mint féligcsukott szemhéj már-már elzárja a napfényt, de Te tűzpiros tekintettel még végignézel fölöttünk és bíboros fényed behatol didergő szívünkbe. Az ősz hidege vacogtat minket, vándorokat, akik otthont sohase találunk már. Valaha bíztunk abban, hogy felejtünk majd, de ahogy az évek egyre szőkébb falakat vonnak körénk, a múlt egyre elevenebb: gyerekkorunk burkolt messzesége közelebb jön hozzánk, mint a tegnap. Már nem kiáltjuk, csak suttogjuk, hogy ’’odahaza” és máris látjuk a családi házat, fiatal szüleinket, testvéreinket, a falut, a várost, az erdőt és a patakot, ahol fürödni szoktunk, — a szó, az édes honi szó, mint a méz ízlik Ínyeink között és magunk elé súgjuk tájszólásban mindazt, ami semmit sem jelent környezetünkben. Cinkosai lettünk a régi tájnak, régi embereknek, régi szavaknak és szürke szenvedésünk megfürdik elmúlt életünk vérszínű, hószínű, lángszínű fényeiben. Most is ahogy az őszi alkonyatba nézek, úgy nézek, mint a többiek, a sorstársak, egyenesen a Te féliglehúnyt Napszemedbe, kicsit leverten, kicsit szemrehányóan, de mindig feléd tekintve, hiszen nincs más, akire így tekinthetnénk, ilyen hittel, ilyen reménységgel és üyen sóvárgó szeretettel, Isten: feléd tekintünk és ha számon is kérnénk a sorsunkat tőled, Te azt is megérted, hiszen elfárasztott minket az idegen-idő, sorstalan sorsunk rideg szabadsága, elmetszettségünk, mellyel céltalanul ténferegve, kidohottan élünk. Élő húr Az Ősz oldalán lépegetek. Foltos ruhája sárga platán-levél, vöröslő tölgy-, aranyló fenyő-tűlevéllel fűzné össze, da a kóbor szél tépdesi róla. A nap még felettünk jár és ontja hűvös sugarát, de az ég halványkék már. A szürke betonúton fáradt falevél-utasok. Merre? Csak arra, amerre mi megyünk, fáradt ember-utasok, előre-vissza, körbe. Az ember is születése és halála között csak utas, gondja eltölteni a kettő közötti időt. Jól-rosszul, ki hogy akaija vagy éppen tudja. Az Ősz oldalán lépegetek és úgy érzem, hogy az Isten két ujja között feszített húr vagyok, a dolgom visszaremegni, ha harmadik ujja megérint. Ez az érintés és visszaremegés éltet. Érintését vallani, ez a sorsom. Most hát az ősz oldalán lépegetek. Érzem, hogy perceg az idő a fáradt levelek megmerevült hátán. Odaszökken a nap, megtorpan és sugarakban szétszáll. Ott a sietős szél belefúlja magát az áléit, tehetetlen levelekbe és szétszólja, összesűríti az egyest a tömegbe. Most a levélsor sorban ugorva futkos a szürke úton, mellettem, arrafelé, amerre engem is visz az utam. Visszajövök még? Velem jönnek-e vissza? Fordul a szél még? Én maradok hátra? Vagy ők futnak elém? Mennyi titok! Fontosak-e? Amennyire fontos a lét, nem-lét kérdése, a cél, kezdet-vég, az anyag meg a lélek, meg az Uj (örök Uj), aki a létünket (feszített húr) érinti múló meg örök remegésre. Visszapillantás Ki tudja, mit hoz a jövő és amit hoz mit ér? De mi, akik már túlléptük életünk felét vagy háromnegyedét, legalább azt tudjuk, hogy mit ért a múltúnk. Nem az elvont múlt, az Emberiségé, de a személyesen-mienk múlt, ez az eltöltött idő, mely elindult bölcsőnktől és fonala különös külső és belső eseményeken át elért egészen hozzánk, a mai naphoz. Mit ér az ember?
