A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
197 keresztjét és azt arcához, szája elé tartotta. Apám kissé felemelte a fejét, hogy a keresztet elérje s akkor anélkül, hogy anyám kezét megmozdította volna, három csókot nyomott a szent sebhelyekre, miközben én a feloldozás szavait suttogtam. Akkor visszahanyatlott párnáira és elfordította szemét rólunk. Felfelé nézett, miközben fejét kissé balra fordította. Mintha valamit vagy valakit látott volna, mintha jelenése lett volna: szempilláit egy pillanatra sem húnyta le, csak nézett és nézett. Arckifejezése is elváltozott: valami földöntúli béke és boldogság fénye ömlött el rajta. Aztán, nem tudjuk, mennyi idő múlva, szemét lassan lehúnyta, fejét elfordította, két-három mély lélegzetet vett és szíve megszűnt dobogni. ♦ oda történt Szent Ignác vizével? Mi, akik ezeket a megrendítő perceket átéltük, meg vagyunk győződve róla. Az ápolónő is, aki jelen volt és végig nézte a történteket, nem tudott eléggé csodálkozni, mert, mint modta, már több évtizede ápolónő, sok halált látott, de azt még sohasem tapasztalta, hogy egy néhány-napos mély kómából, eszméletlenségből, valaki egyszerre felébredjen és úgy viselkedjék, mint a- pánk tette. Családunkban Loyolai Szent Ig- nácnak, a Jezsuita rend alapítójának tisztelete több évszázadra nyúlik visz- sza. Egy régi, XVII. századbeli, gyöngyökkel kirakott képe ott volt a családi ereklyék között a második világháborúig, mikor annyi mással ez is elveszett. Vajon ez a ’’csoda” Szent Ignác hálája volt ezért a tiszteletért? CSER LÁSZLÓ FELNŐNI BENNED!- elmélkedő imák Ima a Simogató Kézhez Tudod, hogy mélyen meghajtom fejemet akaratod előtt, nem kérve soha mást, csak hogy akaratod teljen be életemen, ez legyen az én teljességem, a beteljesedés, amire vágyom, — de ma engedd, hogy különös kegyedbe ajánljam azt, akit szeretek, e barátom, - add, hogy ne szakadjon rá baj hosszú, bonyolult útján, add, hogy ne érjék erőszakos kezek utói s ha már érinti az ilyen kéz, legyen az simogató, ne erőszakos, követelő, bántó, - legyen ereje, bírja a hosszú utat, maradjon a lelke erős, akár várt vagy nem várt próbák állnak útja elé, - Istenem, mily más mindenki közöttünk! — Nézd, ő, ez a barátom úgy jár ezen a földön, országokon át, mint aki átmegy a szomszédba beszólni, hogy: ’’Jónapot adj’Isten, na, mi az újság?” — ez a barátom úgy jár, mint a kötéltáncos a Niagara zuhatag habzó, zuhanó, zuhogó árja fölött, mintha le nem is eshetne, - bennem a lélek dermed, megremeg, betege leszek a kalandnak, a vakmerő ’’rizikónak”, ami neki semmi, tán ez élteti úgy, ahogy a kártyást vagy a lóversenyzőt, aki ráteszi mindazt, amije van, egy számra és majdnem biztos, hogy a vesztesre, — de Te ne engedd a bajt rá, ne engedd, hogy vesztese lenne e hazárdjátéknak, ahogy ez a barátom nekem oly kedves (ugye neked is kedves?) az életet éli. Legyen meg a Te akaratod, de simítsd, de vezesd, de puhítsd úgy,
