A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1978-05-01 / 5. szám

utazhatott el a szülői házba: először a felszentelésekor, másodszor, mikor szülei haláluk előtt álltak, hogy elbúcsúzhasson tőlük és temetésükön részt vehessen. Ha azonban felgyógyultak és más betegségben haltak meg, megint elmehettek. De ha gyógyulásuk csak átmeneti volt és ugyanabban a betegségben haltak meg, fiuk mégegyszer nem utazhatott hozzájuk, hogy haláluknál és temetésüknél ott lehessen. E- zért vettünk mi is, öcsém és én, apánktól végleges búcsút, mert tudtuk, minden emberi számítás szerint ő ugyanabban a betegségben fog meghalni.

♦

D

ecember 21-én Budapestre kellett utaznom, hogy ott résztvegyek a rendtartományi lelkigyakorlatos megbeszéléseken mint előadó. Amint felértem a fővárosba, természetesen az volt első dolgom, hogy felhívjam bátyámat és megtudakoljam, hogyan van édesapánk. A felelet rövid volt: épp most indul ki a budai Vörös Kereszt szanatóriumba, hol édesanyánk már két nap óta tartózkodik apánk halálos ágyánál, mert tőle most jött a hír: az orvosok szerint ő a holnapot már nem éri meg; a halál minden órában bekövetkezhe- tik. Siettem tehát én is ki őhozzá.

Édesapámat mély kómában találtam. Egyetlen életjel volt tőle nehéz lélegzése. Szeme is állandóan le volt hűnyva, de különben sem ismert volna már meg: több mint két napja ilyen állapotban feküdt.

A délután eltelt minden változás nélkül. így jött el az este is. Édesanyánkon és bátyámon kívül csak mérnök öcsém volt ott; legidősebb bátyám, aki mint egyházmegyei pap nem jöhetett fel, mert épp vasárnap volt, csak másnap reggelre jelezte megérkezését.

Éjfél felé változások kezdtek beállni a nagybetegen, melyek már a közeli véget jelezték. Légzése gyorsulni kezdett, homlokán hideg verejték ült ki, pulzusa is nagyon felgyorsult és mindinkább gyenge lett. 12 óra lehetett már, mikor egy gondolatom támadt: Szent Ignác vizet készítek, — minden jezsuita papnak van erre hatalma, - hátha azzal megenyhítem édesapám haláltusáját. Szent Ignác érmét, mely szükséges a víz megszenteléséhez, mindig, most is, óraláncomon hordom, a breviáriumomban pedig ott volt az ehhez szükséges ima is. Az érmet tehát előírás szerint beleeresztettem egy pohár vízbe, elmondtam az imát és a vízzel édesapám ágyához léptem. Édesanyám, testvéreim letérdeltek. A vízbe- mártott ujjammal megérintettem a nagyon szaporán légző, a teljesen mozdulatlanul fekvő haldokló homlokát.

Erre az érintésre egyszerre változás állott be nála. Mire a vízzel megnedvesítettem kézfejét, légzése lelassult, teljesen normális lett. Aztán szemét lassan kinyitotta. Tekintetét reánk vetette, majd egyenkint végig hordozta rajtunk, akik ott térdeltünk körülötte, mindegyikünkön kis ideig rajtunk nyugtatva szemét. Aztán úgy látszott, mintha keresne még valakit. Tán pap bátyámat és jezsuita öcsémet kereste? Lehet. Mindenesetre, rajtunk döbbenet vett erőt. Senki egy szót sem szólt. Csak néztük őt és vártuk, hogy megszólaljon. ’’Csoda történt”, szólalt meg halkan édesanyám. Aztán hirtelen felkelt térdelő helyzetéből és az éjjeliszekrényhez lépett. Kezébe vette édesapám