A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
195 gyek... és ugyanakkor száz számra leölik az állatokat és elássák a nagy ár-harcban, amikor pár száz kilométerre embertársaik éhen halnak. Tényleg megáll az ember esze! Hát az az ész, az az akarat, ami mindezeket létrehozta, nem tudja megteremteni az emberiség nagy családját, a békét, a nyugalmat, az emberiességet? — Hát igen, ide jut az ember, ha csak esze van és akarata, de nincs Krisztusa. Félelmetes világ elé nézhetünk, ha Krisztus megváltó működése nem fogja áthatni a modern emberiséget. Érthető az Egyház "emberi" elemeinek nyugtalansága és idegessége. Ha tényleg azért alapította Krisztus Egyházát, hogy a megváltás művét befejezze és tökéletességre hozza, mit is tegyünk ebben a Krisztustalan világban? Persze, ha a 12 apostolra gondolunk abban a "krisztustalan világban" és halljuk a nekik adott utasítást Krisztus ajkáról: Menjetek el az egész világra és hirdessétek, amit én mondottam nektek! - elkezdünk gondolkozni. Vajon mit gondoltak ezek a halászemberek egy i- lyen utasítás hallatára? Hogy meredt eszük elé az akkor ismert egész világ, és most ők tizenketten, akik nemrég hagyták el a hálót és a hajócskát... az egész világra... Hát erre újra megáll az eszünk! Hol van egy modern teológus hosszú-hosszú évek iskolázottságával, ki tudja, hány doktorátusával Pétertől vagy Jánostól vagy Andrástól? De jött a Pünkösd, az isteni elem. Vajon most is jön-e vagy már itt van-e? Ha valakihez jönnie kell, az Egyház látható fejéhez kell, hogy jöjjön, hiszen az isteni ígéret nem csal... És az Egyház látható feje alig nyitja szólásra ajkait, néhány "teológus" elkezd visszanyelvelni, mintha a Szentleiket a teológusoknak és nem az apostoloknak és u- tódjaiknak ígérte volna meg az Alapító. Hát tényleg megáll az ember esze!!! Még jó, hogy van hitünk elhinni azt, amit Jézus ígért: Ne féljetek, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig... Hitter József Csoda a Szent Ignác-vízzel K assán, 1941-ben a rendi filozófiánkon volt beosztásom. November közepe táján sürgönyt kaptam Budapestről: édesapám halálán van, menjek azonnal. Másnap az öcsémmel, aki akkor ugyanott végezte a filozófiát, útnak is indultunk, de néhány napra a- pámnál javulás kezdett mutatkozni és egy héten belül nyilvánvaló volt, hogy halála tán még csak hetek múlva következhet be. így elbúcsúztunk tőle azzal, hogy ez életben már nem látjuk viszont egymást. A magyar jezsuita provinciában, — s azt hiszem, így volt ez a többi rendtartományban is —, az volt a szokás, hogy minden rendtag csak kétszer
