A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1978-03-01 / 3. szám

138

Mikor benn voltam, azonnal megláttam, hogy egy fiatal apáca a 12 órai harangszó mellett a kert közepén álló nagy kereszt e- lőtt egy zsámolyon térdelve éppen déli imáját végzi. Mikor észrevett, sikoltva ugrott fel és szaladt a folyosóra nyíló vasajtó felé, azt hirtelen kinyitotta és maga után becsapta. Utána szaladtam, de az ajtó már zárva volt. Sejtettem, hogy az előlem menekvő apáca a kolostor lakóit fel fogja lármázni, így megtudják, hogy a kertben hívatlan vendég van. Ebben nem is csalatkoztam, mert nemsokára egy öreg férfi szolga és egy még öregebb pap, valamint a fejedelemasszony a folyosó ablakához jöttek, és németül kérdezték azt, hogy mit akarok, mit kívánok. Mire én bebocsátást kértem a kolostorba, mindjárt megnyílt a vasajtó, én bemehettem és mentve voltam.

Bent elmondtam a fejedelemasszonynak a velem történteket s ő örült, hogy megmenekültem. Aztán ő kezdte panaszát, hogy a nép valótlan, rossz híreket terjeszt felőlük, ők sem forró vizet, sem forró olajat a honvédekre az ablakból nem öntöttek, ők magyar érzelműek. Ha azok nem volnának, a császáriak nem lőnék a kolostort. Hogy ezt igazolja, megmutatta a templom boltíveit, miket a bomba több helyen áttört, sőt az oltárban is nagy kárt okozott. Aztán felszólított, hogy kérjem meg nevében a tábornok urat, venné a kolostort pártfogásába. Én vigasztaltam és megígértem, hogy kérését továbbítom. Aztán arra kértem, lenne olyan szíves engem a kolostornak Dunára nyíló ajtaján kibocsátani, mert azon az úton, melyen jöttem, nem mehetek. Kérelmem szerint az öreg szolga a kolostorból kieresztett, innen — nagyobb kerülővel bár — a telephez visszamentem.

Ring főhadnagy már várt rám. Elmondtam neki a velem történteket, amin ő nagyon jót nevetett. Pajkos mosollyal kérdezte, hogy szépek-e az apácák. Erre azt válaszoltam, hogy életemben szebbeket nem láttam.

Másnap délután Ring főhadnagy egy főhadnagy barátjával a telephez jött és felszólított, hogy menjek velük az apácakolostorba, mert ők látni akarják a szép apácákat. Ekkor már bántam, hogy az apácákról szóltam, de mennem kellett.

A fejedelemasszony jó ideig megvárakoztatta a díszbe öltözött tiszt urakat, kik már türelmetlenül pödörgették kifent bajuszukat. Végre megnyílt az ajtó és a fejedelemasszony a lépcsőnél várta vendégeit. A belépő tisztek előtte szalutáltak, bemutatták magukat, elmondták, hogy ők tisztelegni jöttek, s hogy megnyugtassák a zárdát afelől, hogy bántódásuk nem lesz. Ezután a fejedelemasszony kérte a tiszt urakat, menjenek fel vele az emeletre, hol mindent meg fog nekik mutatni. Csak ezt várták a kíváncsi tisztek, de nem úgy történt, amint szerették volna.

Az emeleten egy hosszú, sötét folyosóra értünk, hol sok szegény asszony és gyerek a kőpadlón elterített szalmán feküdt. E szegény népet a kolostor élelmezte és ápolta. Innen tovább mentünk egy szép tágas szobába, annak ablakai a Dunára néztek. A szoba bal részén gyönyörű gyógytár volt, hol két apáca a folyosón fekvő betegek gyógyszereit készíté. E szép gyógytár és annak berendezése, tisztasága a tiszteket nagyon meglepte. Onnan a fejedelemasszony egy másik szobába nyitott, hol az egész szoba fal melletti állványokkal volt körülvéve, azok telerakva papírdobozokkal, azokban a növendékek kézimunkáit tartották. Nagyrészt csinált-virágok voltak. Mielőtt ezt a szobát elhagytuk, egy köteg csinos apró nemzeti zászlót adott át a fejedelemasszony azzal a megjegyzéssel, hogy "Ezt a tüzéreknek ajándékozom, ezt a növendékek készítették". A kapott ajándékot megköszöntük, s a tisztek a csákójuk forgója mellett levő kis Kossuth-arcképpel viszonozták, mit a fejedelemasszony nagy köszönettel fogadott.

Midőn ezt a szobát elhagytuk, a folyosóra érve Ring főhadnagy a fejedelemasz- szony felé fordulva igen nyájasan kérdezé, mely szobában vannak a növendékek, ő azokat is szeretné látni. A fejedelemasszony e- rősen a szemébe nézett és azt mondta: "Sajnálom, de kívánságát nem teljesíthetem, hisz — s ezt önnek is tudnia kell — a növendékekhez férfiaknak belépni nem szabad." Majd a tisztek előtt meghajtá magát, s bár udvarias volt elébb a tisztek irányában, bizony faképnél hagyta őket. A tisztek így magukra hagyva, pirulva távoztak.