A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-02-01 / 2. szám

-84városokban, hanem a vidéken is szinte járványszerűen terjed a kereszténység. Plíniusz lekicsinylő értelemben használja a kifejezést, de jobb szót nem is választhatott volna a keresztény eszmék rohamos terjedésére. — A másik ismert ókori tanúja az új eszmék terjedésének maga is keresztény. Origenész, az alexandriai teológus írja egyik ránk maradt munkájában (Contra Celsum, III. 10), hogy míg a második évszázad elején - az ő gyermekkorában - alig volt keresztény Alexandriában, pár évtized eltelte után teli van a város keresztényekkel.

A gyors elterjedés egyik érdekessége ugyanakkor, hogy az ősegyház nem karolta fel mai értelemben a hitterjesztés ügyét és a második század keresztényei sem a misszió, sem a misszionálás kifejezést még csak nem is ismerték. Az evangelizálás szó is csak az apostolok ténykedésével kapcsolatban fordul elő. - De nemcsak szókincsük volt fogyatékos, hanem a hithírdetés egész problematikája mintha nem is létezett volna számukra. A korukból ránkmaradt Írások egyike sem mutat arra, hogy a hit terjesztése különösebb gondjukat ké- te volna. Szervezeteik sincsenek a misszionálás céljaira, sehol nem találunk körükben olyan csoportot, amelyiknek épp a hit terjesztése lett volna sajátos feladata. Amikor az egyes kis közösségekben, gyülekezetekben a tisztségek lassan kialakulnak, mindegyik a gyülekezeten belüli igényeket és szükségleteket szolgál. Püspökeik fő gondját is saját kis közösségük ügyei, nem a hit terjesztése képezik. A fiatal nemzedéket sem iskolák vagy pláne nem iskolarendszer ismerteti meg a hittel, hanem a katekéták a keresztségre készület idején.

Az ősegyház tagjai meg voltak arról győződve, hogy ők a választottak, akik meghallották az isteni hívást és elkülönültek a világtól, hogy az elkövetkező nagy megpróbáltatások idején, amikor a világ megsemmisül, ők üdvözöljenek. Isten ezt a hitre való meghívást, ezt a kiválasztást annak adja, akinek akarja. Ha így nem is fogalmazták meg talán, de alapjában ez volt a felfogásuk: a hit terjesztésének az ügye Isten ügye, nem az övék.

A hit az első századokban valóban nem jól-átgondolt és remekül kivitelezett hittérítési tevékenység révén terjedt. Talán a sejtosztódás fogalma közelíti meg legjobban, mi is történt akkoriban a keresztény közösségek hitével. A kis gyülekezetek belsejéből áradnak a hit energiái környezetükre és ez újabb gyülekezetek megalakulásához vezet. Vagyis a hit terjesztéséhez tulajdonképpen nem egy erre a célra kiképzett testületre volt szükségük: minden hívő a maga hittől áthatott életével válik nem is tudatosan, semmiesetre nem szervezetten, hanem szabadon és karizmatikusán hite terjesztőjévé is. — Tértül lián, a második század vége felé egyik művében (Apologeticus, 3) azt is ér