A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-02-01 / 2. szám

-85zékelteti, hogy az őskeresztények térítő ereje nem a szavak és az eszmék, hanem életük és egyéniségük személyes vonzóerejében volt. Erre figyel fel pogány környezetük — legelőször rendszerint egy kereszténységet elmarasztaló megjegyzéssel, mint: Milyen rendes ember ez a Gaius Seius... Kár, hogy keresztény. — Aztán a személyes kapcsolatok is jelentősek és ezekben már a hit szóbeli kifejtésének is szerepe van. Egy másik korabeli egyházi író, Jusztinusz hoz ilyen keresztény és nem-keresztény közötti párbeszédet (Dialogus cum Tryphone), a- hol a nem-keresztény fél még ráadásul zsidó és a próféták nagy tisztelője s keresztény társa épp a próféták Krisztusra értelmezett jövendöléseinek kifejtésével csillantja fel előtte, hogy a kereszténység nem a prófétai hagyományok tagadása.

A kereszténység az ókorban ilyen személyes kapcsolatok révén terjedt el s ezekben döntő fontosságú szerepe volt a keresztény hívő életpéldájának, meggyőződése minőségének. — Mire találtak rá annak a kornak a kereső elméi a kereszténységben? Az egyistenhitre, egy személyes Istenre (akinek minden ember egyformán fontos), a halhatatlanságra, a bűnön és halálon aratott győzelemre, romlatlanul tiszta erkölcsökre és egy önzetlenül és hátsó gondolatok nélkül szerető közösségre. Ezek a vonások az ókori kereszténység gyors terjedésének a magyarázata — egy olyan ősegyház esetében, amelynek nem volt különösebb térítő programja, nem is törte fejét ilyennek kialakításán és anélkül, hogy — mai szóval élve — propagandát fejtett volna ki, mégis évről-évre terjedt s a végén az ókor minden más vallása eltűnt mellőle.

Még a hitvédőknek, az apologétáknak sem voltak elsődlegesen hitterjesztő céljaik munkásságukkal. Vitát akarnak írásműveikkel elindítani a kereszténységről - elsősorban védekezés céljából: a lenézett és szidalmakkal, rágalmakkal elhalmozott keresztények magatartását akarják igazolni. Később továbbmennek: a keresztény eszmék felsőbbségét bizonyítják a pogány gondolkodási eszmerendszerek fölött. Tertullián egy elszólása sejtteti, hogy hittérítésre nem is lettek volna alkalmasak ezek az apologetikus írások. Azt írja egy helyen (De testimonio animae, I.), hogy ezeket az írásokat, sajnos, csak keresztények olvassák, nem ellenfeleik.

A mai értelemben vett missziós küldetéstudat hiányára mutat az is, hogy a római birodalom keresztényeit a barbár népek sem érdekelték. Lealábbis nem, mint a hittérítés alanyai. Tudnak róluk, a birodalmat ért támadásaik őket is felizgatják, de sehol semmi nyoma annak, hogy térítésükre szervezkedni kezdenének. A második és harmadik század keresztényei nem az apostoli idők stílusában terjesztet