A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-02-01 / 2. szám
-64van, mert volt már egy szívinfarktusa... Mondta, hogy még segít nagybátyjának, a kilencvenedik évében levő Msgr. Pfeiffer Miklósnak a magyar pasztorációban is, a távolabbi helyeken, Luganóban és másutt. (Msgr. Pfeiffer még ma is aktív magyar lelkész Fribourgban). - Azután elbúcsúztunk, mert Ikvay atyának májusi ájtatosságot kellett vezetnie a Weinfeld-i templomban. - Két nappal később, május 19-én, Ikvay atya még megtartotta délután félháromkor kezdődő hittanóráját, azután felsétált a hegyoldalba, melyet nekünk olyan szerettei megmutatott. Pár óra múlva ott találták holtan... Időközben egy ismerősöm meghívására Ausztriában is tartottam egy a- pácazárdában előadást, ahol a nővérek közt kilencen magyarok. Erre a közeli városkákból is jöttek át érdeklődő magyarok. — Európai körútam befejező állomása Bern volt, ahová Cserháti Ferenc ferences atya maghívására mentem. Fribourg- ból átjött Dr. Mehrle Tamás O.P. professzor is. A vasárnapi szentmisére menet pedig megpillantottam egy kedves, régi-régi ismerőst még Kassáról: szíjjon vállára vetett aktatáskával, botra támaszkodva, de korát meghazudtoló fiatalos léptekkel haladt a magyar misére menetelő magyarok között Ikvay atya nagybátyja, a Fri- bourg-i magyar lelkész, Msgr. Pfeiffer Miklós... Kilencven éve nem akadályozta meg abban, hogy eljöjjön és koncelebráljon a magyar szentmisén. Amikor később részletesen elmondtam utolsó találkozásomat Ikvay a- tyával, Msgr. Pfeiffer ezt felelte: "A teológiának egy tételét így lehetne fogalmazni: engedelmesség a tényeknek". (A tényekben megnyilatkozó isteni akaratnak.) * Bárcsak minden magyar kitárná a szívét és elfogadná, magáévá tenné ezt a lelki örökséget, melyet szentéletű Vezetőink a közelmúltból felénk nyújtanak: A hitet, az elvek követését, a szenvedésre való elszántságot, keresztény és magyar hivatásunk szolgálatát saját életünkben és embertársaink életében... Erre kérjük mindannyian a Szentlélek Úristen kegyelmét és áldását! (vége) Arató Jolán Eqy vagotiCakfr töfitóiete (kisregény) II. V égtelennek tűnő, fáradságos utazás után, egy fényes nappalon a vonat óriásit zökkent és megállt egy kicsi pályaudvaron. Aranygombos, valódi kalauz kiáltott be minden vagonba: Végállomás! Az utasok csodálkozva olvasták az állomás nevét: Rákospalota. — Miért mondja, hogy végállomás? — szóltak méltatlankodva. — Hiszen mi Budapestre utazunk.
