A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-12-01 / 12. szám

-549Végre elérték a magyar határt. A határőrök megebédeltették és Pestre szállították őket. Személyazonosságuk igazolása után pesti rendházunkba mehettek, ahol hamarosan felöltöztették őketéslekiildtékSzegedre, teológiai tanulmányaik folytatására.

Rezsőék sok kedves órát töltöttek el a lengyel testvérekkel. Kijártak a Tiszára nagy, négyevezős csónakon és kikötöttek Porgány szakadozott partjainál. Tüzet raktak, megfőzték ebédjüket, akinek kedve volt a sáros, hideg vízhez: fürdőit. Aztán körülülték a tüzet és a két lengyel kiállt a partra. Lengyel népdalokat énekeltek.

Szomorúan, nosztalgikusan tört fel a dal és szállt a szívekbe és szállt az annyit szenvedett szerencsétlen ország felé, ahol ki tudja, milyen sorsban, ki tudja, egyáltalán élnek-e még szüleik, testvéreik és barátaik.

43.

gy ködös, októbervégi reggel Fráter Alaghyval és egy másik teológussal útbaejtették a városi könyvtárt, ahol Alaghy teológiai könyvek után nézett. Rezső két társával először a könyvek között töltött egy-két órát és csak később mentek ki a Tápé-Szeged-i határon fekvő hatalmas kertbe, ahol minden csütörtökön a villanapot töltötték.

Ebéd után rektoruk, a morális tanára és neves aszkétikus író, magához hívta Fráter Alaghyt. Sürgönyt mutatott fel: azonnal Pestre kell mennie, hogy előkészüljön római útjára. Ott folytatja a teológiát. A hír hirtelen jött, de nem szoktak meglepődni semmi e- seményen: Alaghy gyorsan összecsomagolt és délután Fráter Rigó meg Rezső kíséretében kiment az állomásra.

Egy kis elfogódottságot nem titkolhattak. Rezső tisztelte és nagyrabe- csülte ezt a komoly, tehetséges és szorgalmas fiatalembert, aki olyan vasakarattal készült hivatására.

Melegen kezet szorítottak és amikor a vonat kifutott a pályaudvarról, arra gondoltak, vajon az ő vonatjuk, O- laszország felé, mikor indul?

44.

ovember 15-én, ebéd után, mikor a kertben tanulgattak, a Páter Rektor hívatta őket: ’’Levél érkezett Pestről. Holnap délután fölutaznak és holnapután indul vonatuk Triesztbe.”

Este a skolasztikusok búcsúztatót rendeztek. Egy-két rövid búcsúszó, nóták és a Magnificat. Az, amelynek gregorián dallamát annyira szerette Rezső. Ha jezsuitát temettek, mindig ezt énekelték. Öröm és csendes melankólia, hit és boldogság hullámzott át a dallamokon és a teológusok talán nem is sejtették, milyen érzéseket keltettek a búcsúzokban.

Rezső köszönte meg a meleg, családias negyedórát: ’’Amikor legutóbb egy jezsuita temetésen énekeltük ezt, missziós hivatásomra gondolva kicsit lehangolt a tudat, hogy az én koporsóm felett nem énekli majd senki a Magnificatot. Most elénekelték. Mert, testvéreim, önök most temettek. Mi, missziókba készülők, meghaltunk Magyarországnak, szüléinknek, az itthoni munkáknak. Eltűnünk, nem fognak hallani rólunk, lassan el is felejtenek. Más munkakör, más feladatok foglalják le önöket, más lesz a környezetük, mások a munkatársaik. Egyedül imáinkban találkozunk: Istenben, ahol é- lők és holtak egymásra találnak.”