A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-12-01 / 12. szám

-540Csak aki tapasztalta, tudja, hogy az Ur Jézus nem hazudott. Ugyanez áll mindenekelőtt az evangéliumra, az evangéliumokhoz szabott krisztusi életre is. Sokan ugyan (a tapasztalatlanok, a szellemileg elbukottak, csalódottak, a hitetlenség zátonyára futottak) szeretnék elhitetni velünk, hogy a hit, a vallás csak babona, félelem és szenvedés szülötte. Ám a szentek, az igazi hívők csak nevetnek az ilyenekre. Ők tudják, hogy csakugyan gyöngyöt leltek és hiszik, hogy kincset ér az, amit a hitben, a szerzetességben találtak. Ezért nem fog rajtuk a világ gúnyos szánakozása, maró kritikája, a kételkedők fejcsóváló sopánkodása. Egyszerűen összeszedik, amijük van, eladják, szétosztják a szegényeknek, rászorulóknak és ráteszik mindenüket erre a kincsre, amelyen nem fog se az idő, se az irigység és nem függ holmi politikai rendszer kényétől-kedvétől, mert tolvaj hozzá nem fér, moly meg nem rágja (Lk. 12,33).

Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok... (Lk. 5,9)

csodás halfogás után mondta ezt Péter Jézusnak. Furcsa, érthetetlen kérés!

Az átlagember, a nagy többség biztos nem így mondta volna ezt. Mint pl. az a sok ezer ember, akik a csodálatosan megszaporított kenyérből jóllakásig e- hettek: Uram, kiáltották, add nekünk mindig ezt a kenyeretl (Jn. 6,34) Más szóval: ne hagyj el többé minket, maradj velünk ezután, mert akkor biztos lesz mindig bőven mit ennünk! A szamariai asszony is így gondolkodott. Uram, kérte Jézustól, add nekem ezt a vizet, hogy ne szomjazzak és ne kelljen ide járnom meríteni (Ján. 4,15).

Péternek is így kellett volna a Mestert kérlelni: maradj mindig nálunk, U- ram, hogy ne kelljen nap mint nap, egész éjszakákon át keservesen küszködni a hullámokkal, sötétséggel azért a pár halacskáért. Míg Te velünk vagy, nem kell aggódnunk a betevő falatért! - Ehelyett azonban Péter úgy viselkedik, mintha Jézus jelenléte nem volna kívánatos többé a csónakban. Mintha valami fekete varázslat bűvkörébe esett volna a tanítvány, amitől most mindenáron szabadulni szeretne. — De nem így volt ez egészen. Péter most találkozott először, úgy igazából az Úrral. Eddig csak külsőleg, felületesen ismerte. Akkor azonban valami szent, isteni, titokzatos erőt fedezett fel benne. Félni, remegni kezdett. Egész valóságában látta, mennyire gyarló, méltatlan, készületlen a nagy találkozásra. Mint mikor valakinek váratlan vendége jön és ő még ágyban van. Pedig már szépen kapaszkodik a nap felfelé az égen. Ráadásul a ház, a szoba takarítatlan, szanaszét minden, ő maga hálóruhában van, borzas hajjal. A vendég pedig valami magasrangú feljebbvalója. Nem hinném, hogy örömmel ajtót nyitna neki és betessékelné a feje tetején álló lakásba. Először is halálra ijedne. Aztán minden gondja afelé fordulna, milyen ürüggyel tarthatná távol előkelő látogatóját addig, míg rendbe nem hozza valahogy a szobát, no meg önmagát. Legjobban annak örülne, ha egyáltalán be se jönne hozzá, ha visszamenne, elhalasztaná a vizitet.

Péter se volt külömben. Annyira váratlanul találta a krisztusi erőmegnyilvánulás, az isteninek ilyen hirtelen megtapasztalása, hogy bűnösségének, gyár