A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-12-01 / 12. szám

-540­Csak aki tapasztalta, tudja, hogy az Ur Jézus nem hazudott. Ugyanez áll mindenekelőtt az evangéliumra, az evangéliumokhoz szabott krisztusi életre is. Sokan ugyan (a tapasztalatlanok, a szellemileg elbukottak, csalódottak, a hitet­lenség zátonyára futottak) szeretnék elhitetni velünk, hogy a hit, a vallás csak ba­bona, félelem és szenvedés szülötte. Ám a szentek, az igazi hívők csak nevetnek az ilyenekre. Ők tudják, hogy csakugyan gyöngyöt leltek és hiszik, hogy kincset ér az, amit a hitben, a szerzetességben találtak. Ezért nem fog rajtuk a világ gú­nyos szánakozása, maró kritikája, a kételkedők fejcsóváló sopánkodása. Egysze­rűen összeszedik, amijük van, eladják, szétosztják a szegényeknek, rászorulóknak és ráteszik mindenüket erre a kincsre, amelyen nem fog se az idő, se az irigység és nem függ holmi politikai rendszer kényétől-kedvétől, mert tolvaj hozzá nem fér, moly meg nem rágja (Lk. 12,33). Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok... (Lk. 5,9) csodás halfogás után mondta ezt Péter Jézusnak. Furcsa, érthetetlen kérés! Az átlagember, a nagy többség biztos nem így mondta volna ezt. Mint pl. az a sok ezer ember, akik a csodálatosan megszaporított kenyérből jóllakásig e- hettek: Uram, kiáltották, add nekünk mindig ezt a kenyeretl (Jn. 6,34) Más szó­val: ne hagyj el többé minket, maradj velünk ezután, mert akkor biztos lesz min­dig bőven mit ennünk! A szamariai asszony is így gondolkodott. Uram, kérte Jé­zustól, add nekem ezt a vizet, hogy ne szomjazzak és ne kelljen ide járnom merí­teni (Ján. 4,15). Péternek is így kellett volna a Mestert kérlelni: maradj mindig nálunk, U- ram, hogy ne kelljen nap mint nap, egész éjszakákon át keservesen küszködni a hullámokkal, sötétséggel azért a pár halacskáért. Míg Te velünk vagy, nem kell ag­gódnunk a betevő falatért! - Ehelyett azonban Péter úgy viselkedik, mintha Jé­zus jelenléte nem volna kívánatos többé a csónakban. Mintha valami fekete va­rázslat bűvkörébe esett volna a tanítvány, amitől most mindenáron szabadulni szeretne. — De nem így volt ez egészen. Péter most találkozott először, úgy igazá­ból az Úrral. Eddig csak külsőleg, felületesen ismerte. Akkor azonban valami szent, isteni, titokzatos erőt fedezett fel benne. Félni, remegni kezdett. Egész va­lóságában látta, mennyire gyarló, méltatlan, készületlen a nagy találkozásra. Mint mikor valakinek váratlan vendége jön és ő még ágyban van. Pedig már szépen ka­paszkodik a nap felfelé az égen. Ráadásul a ház, a szoba takarítatlan, szanaszét minden, ő maga hálóruhában van, borzas hajjal. A vendég pedig valami magasran­gú feljebbvalója. Nem hinném, hogy örömmel ajtót nyitna neki és betessékelné a feje tetején álló lakásba. Először is halálra ijedne. Aztán minden gondja afelé for­dulna, milyen ürüggyel tarthatná távol előkelő látogatóját addig, míg rendbe nem hozza valahogy a szobát, no meg önmagát. Legjobban annak örülne, ha egyálta­lán be se jönne hozzá, ha visszamenne, elhalasztaná a vizitet. Péter se volt külömben. Annyira váratlanul találta a krisztusi erőmeg­nyilvánulás, az isteninek ilyen hirtelen megtapasztalása, hogy bűnösségének, gyár­

Next

/
Thumbnails
Contents