A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-12-01 / 12. szám

- 535 Forrassz össze békességben minden népet, nemzetet... Testvérek vagyunk mindnyájan, akik az egy mennyei Atya asztalához járulunk, és az egy Ur Jézust vesszük magunkhoz.

Szent fogásokkal kell tudatosítani magunkban ezt az igazságot és megakadályozni, hogy megszokottá váljék. Ajánlok egyet. A mi szentségi énekeink igen gazdagok tartalomban. Énekeljünk végig egyet -egyet, gondolkozzunk el rajta: az Oltáriszentségre vonatkozó minden igazságot megtaláljuk bennük. Máskor vegyük elő Aquinói Szent Tamás gyönyörű himnuszait — akinek megvan Babits Mihály vagy Sík Sándor remek fordításában. Ilyenekkel élesztgessük áhítatunkat.

3) Állandó jelenlét. Templomainkban, oltárainkon az örökmécs jelzi: Jézus köztünk marad a szent színekben. A mi templomaink sosem ü- resek. Kezdetben, az őskeresztény időkben, a betegek miatt hagytak meg a Szentostyából a mise után is, hogy ha valakinek hirtelen vinnie kell, ne legyenek anélkül. Azután lassan tudatosodott az Egyházban, hogy a szentostya fátyla alatt közöttünk időző Ur az imádkozókat várja. Gyere és beszélgess el azzal, aki éretted van itt. Az arsi szent plébános, Vianney János templomában a zarándokok már kora reggel gyakran látták, hogy ásókkal, kapákkal van tele a templom oldala, mert a jó hívek, mielőtt kimentek volna dolgozni a mezőre, egy percre betértek meglátogatni az Oltáriszentségben az Ur Jézust. Az öregek, akiknek már volt erre idejük, hosszabban is elüldögéltek. A szent plébános megfigyelt egy öreg parasztembert, aki hosszú órákon át ült ott mindennap. Egyszer megkérdezte, mit imádkozik, mit mond i- lyénkor Jézusnak? ”Nem mondok én semmit — volt a válasz. — Ő néz engem és én is nézem Őt, és a szívem úgy fölmelegszik.”

Becsüljük meg tehát a szentmisét, a szentáldozást és az Ur köztünk való jelenlétét. A népi mondás azt tartja, hogy egy pap első- misés áldásáért ’’érdemes egy pár csizmát elszaggatni”. Hát minden mise ugyanannyit ér, mint a primícia! — Az első időkben a keresztények nem tudták elképzelni sem a kenyértörést a kenyér vétele nélkül. — Ha ”egy kenyéren vagyunk” valakivel, ez jobban összeforraszt. Isten így akart bennünket testvériségre nevelni, hogy egy kenyérre fogott. Milyen megdöbbentő, hogy akárhányszor a templom ajtajában már nem is ismerjük egymást, sőt neheztelünk egymásra! Ki szeressen minket, ha mi nem szeretjük egymást?! A számunk egyre fogyatkozik, legalább a szeretetünk legyen nagy! Mióta a liturgia az anyanyelven folyik, jobban megértjük azokat a nagy gondolatokat, amelyeket tartalmaz, jobban értjük, mit akar az Isten. A "Didaché', az ő- si időkből származó ”12 apostol tanítása” gyönyörűen mondja: milli- ó búzaszemből lesz egy kenyér, millió szőlőszemből egy borital, ez vá