A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-12-01 / 12. szám
- 533Minden szüzek szép, büszke diadémját Te lábaidhoz rakjuk mint virágot, Kit bűn nyila soha nem járt s nem ér már... A csúcsokon a hó pirulva bújna, Hacsak palástod fénye rávetődik, Mit napsugárból szőtt az Isten ujja. Te, Művész-Isten kedves gondolatja: Még nem hívta a létbe ezt a földet, Az örvény még a semmiségben alszik, A forrás még csak most készül kitömi, A Kéz még most rak alapot a hegynek, Még messze van, hogy mindezek születnek; S a halmokat s a bársonyos mezőket Teremtő kézzel végigsímogatja... S már átölelt az Isten Lelke Téged, Mikor elindult szép világ-teremtni, Szerelmes Szívén ott viselte Képed. Te — mint kis gyermek atyja műhelyében a forgács közt — Előtte játszadoztál; Tisztán, nyíltan, mint éltél: hófehéren... Isten kedvence, hadd legyen mosoly ma lelkem arcán, mit Ádám örökéből forrásozó sötét vizek locsolnak... Ha szüzek fénye szürkeségre bágyad Fényed előtt, mit szóljak akkor én itt, Kit ostromolnak barna földi vágyak...! Anyámnak hívlak s gondos két kezedbe Én két szegényke kis virágot bíznék: A tisztaságom s hivatásom kincsét, S kérlek, az Ő Szívébe majd vezess be. 1947. dec. 8. Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, nem éhezik többé s aki énbennem hisz, nem szomjazik sohasem... Én vagyok az élő kenyér, mely a mennyből szállott le. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké él, s ez a kenyér, melyet én adok nektek, az én testem a világ életéért... Bizony, bizony mondom nektek, hanem eszitek az Békési István
