A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-10-01 / 10. szám

-453bazilikában fogunk megesküdni. A jegygyűrűt már az ujjam on érzem. Ez ugyan nem látszik, de nem lehet lehúzni. Ezért olyan, mintha én az ön menyasszonya lennék.

— Ez csak képzelődés — mosolygott szomorúan a tanár. - Az ilyen álmodozásnak nagy csalódás lehet a vége. Hogy is lehetne ön az én menyasszonyom? Hiszen semmit sem tud rólam. Nem ismeri a várost, amelyben élek, sem az ottani szokásokat, sem a családomat. Sejtelme sincs arról, jól érezné-e magát köztünk. De alegnagyobbbaj, hogy engem sem ismer. Fogalma sincs a hibáimról. Ugyan mit tud rólam?

— Azt, hogy teljes szívéből szereti az Istent és olyan lány után vágyódik, aki szintén teljes szívéből szereti Istent. Ez a lány én vagyok. Akik Istent igazán szeretik, meg akarják tartani parancsolatait. Ez nem könnyű. Az előbb azt mondta, egy életen át az én segítőtársam szeretne lenni. Én is nagyon szeretnék az ön segítőtársa lenni. A földi élet csak vándorút Isten örökkévalósága felé. Ha egymás kezét fogjuk, ha a szeretetben egymást támogatjuk, akkor könnyebb lesz előrehaladni, mert mi az emberi szereteten keresztül fogunk eljutni Isten örök szerete- tébe. Igen, nekem most úgy tűnik, hogy a lelkünk már összeölelkezett, mert Istenben találkoztak és Isten az a nagy kikötő, amely felé mindketten törekszünk, és most összekerültünk az élet ide-oda hányódó sajkájában és egyesült erővel fogunk evezni, hogy eljussunk az örök kikötőbe. Ugye így lesz?

— Kedves jó Ágnes, hogyan köszönjem ezt meg önnek?

— Nekem? Dehogyis nekem. Kérem, jöjjön be velem a templomba, térdeljünk le egymás mellé és köszönjük meg együtt az isteni Gondviselésnek, hogy megtaláltuk egymást.

Ágnes így imádkozott: ’’Tudtam, hogy a szeretet az az út, amely Tehoz- zád vezet, de nem tudtam mostanáig, hogyan válik valósággá az én életemben. Társat adtál nekem, Istenem. Ha azt mondom: ’köszönöm’, az túl kevés. Az életemmel akarom megköszönni: a szerető jóság igazi valóraváltásával. Mostanáig is igyekeztem Irántad való szeretetből jó lenni az emberekhez, de az élettárs, akivel majd a házasság szentségén át összekötsz, több lesz számomra, mint valamennyi ember együttvéve, mert Téged akarlak szolgálni általa. Töltsd meg lelkemet kifogyhatatlan jóakarattal, hogy a szívemben nyíló szeretet Belőled merítse erejét és az élettársamra egy életen keresztül sugározza a Te jóságod visszfényét.”

#

A

gnes másnap hazautazott. Néhány év múlva a tanár eljött érte Magyarország- i ra. Budapesten, a Bazilikában megesküdtek. Ágnes úgy érezte, hogy ő ezt az esküvőt már átélte egyszer a Saint Michel templomban. De akkor még csak Isten akaratában létezett az ő házasságuk szentsége, most pedig a jelenben megvalósult.

A Keleti-pályaudvaron összeverődtek a rokonok, ismerősök, volt tanítványok, mindazok, akik szerették Ágnest. A fiatal pár felszállt a vonatra. Fehér zsebkendők lengtek, vidám hangok harsogtak: ’Viszontlátásra! Viszontlátásra!”