A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-10-01 / 10. szám

-450a többiek, mintha valami egzotikus ősi leletre bukkantak volna. Óra után odajött hozzá egy barátságos arcú fiatalember, bemutatkozott és azt mondta, hogy matematikát tanít egy fiúintézetben, de a francia irodalom is érdekli, azért beiratkozott erre az egyetemre. így folytatta:

— Pardon, Mademoiselle, most látok életemben először magyar lányt. Kérem, engedjen meg egy kérdést: hogy lehetséges az, hogy ön nem sárga? A mi tankönyveinkben az áll, hogy a magyar sárga fajú, ázsiai nép.

Ágnes önérzetesen védelmezni kezdte a magyarok faját és bőrszínét. Beszélt Magyarországról, sőt még azt is megmondta az idegennek, hogy történelmi szempontból nézve a dolgokat: Magyarország a nyugati kereszténység védőbástyája.

Ez úgy látszik, nagyon tetszett a fiatal tanárnak, mert ettől kezdve mindennap kísérgette Ágnest. Főképp irodalmi témákról beszélgettek. Együtt készültek a vizsgára, amit szerencsésen le is tettek. Ennek örömére resztvettek az e- gyetemi hallgatók kirándulásán. Séta közben a tanár így szólt Ágneshez:

— Szeretnék önnel a vallásról beszélni. Úgy tudom, — ha csak ebben is nem téved a tankönyv — hogy azon a tájon, amerre az ön hazája van, a lakosság túlnyomó része ortodox, ön talán ortodox?

— Dehogyis. Én római katolikus vagyok, de nemcsak papiron, hanem i- gazán. Nem azért megyek vasárnap misére, mert muszáj, hanem mert nagyon szeretem az Istent: teljes szívemből, teljes lelkemből, minden erőmből.

A tanár elkomolyodott. Ágnesnek úgy tűnt, hogy egy kicsit el is fehéredéit. Aztán, mintha teljesen megnémult volna, egy szót sem szólt. A lány nem tudhatta, hogy a tanár szívében valami furcsa döbbenet van. Ezt csak a tanár é- rezte és tudta is az okát. Szerzetes iskolában tanított; ő volt abban a fiúintézetben az egyetlen világi tanár. Néha egy-egy kartársa tréfásan megkérdezte: ’’Kolléga úr, mikor lép be a szerzetbe?” De ő csak rázogatta a fejét. Nem érzett sem papi, sem szerzetesi hivatást, habár a jó Istent rendkívül szerette. Minden reggel misét hallgatott az intézet kápolnájában és ilyenkor szíve teljes melegségével így kö- nyörgött: ’’Uram, ha igazán úgy van, mint ahogy én gondolom, ha igazán az az én hivatásom, hogy megnősüljek és Neked tetsző családot alapítsak, segíts, hogy találkozzam egy jó lelkű, komoly lánnyal, olyannal, aki nem festi magát, akinek nem mulatságokon jár az esze, hanem mélyen vallásos és nemcsak azért megy vasárnap misére, mert muszáj, hanem mert nagyon szeret Téged, teljes szívéből, teljes leikéből, minden erejével”. Na és most egyszerre ez a lány, aki az első perctől kezdve rokonszenves volt neki, pontosan az ő imájának a szavaival beszél, mintha csak Isten jelet adna, hogy ez az a lány...

Ágnes neheztelve nézett rá. Miért némult meg? Hiszen ő bevallotta neki őszültén, mennyire szereti az Istent. Ezt még soha senkinek nem mondtad. Hogyan is nyithatta meg a szívét egy vadidegen előtt? Talán az illető nem is katolikus? Esetleg ateista, an tikle rikális? ”Na majd én kipuhatolom a mentalitását, mégpedig nagyon ravaszul — gondolta. — Meg fogom tőle kérdezni, ki a legked